Ott a pont! :D

Tessék ez itt egy POÉN!

A szuperhős castingon minden jelentkezőnek csak egy kérdést tettek fel.

Kérdés:

Mit csinálsz te?

Válaszok:

Naruto: Rossz ninják ellen harcolok.

Pókember: Én a gonosz szupererők ellen küzdök.

Macskanő: Az igazságért küzdök.

Szupermen: Én embereket mentek.

Ang: A Tűzura zsarnoksága ellen harcolok.

Fantasztikus négyes: Mi az emberekért vagyunk.

Batman: A városomat és népét védem a gonosz erők ellen.

Hancock: Embereket mentek.

Fenegyerek: Az igazságért harcolok.

Vasember: Haditechnikai fegyvereimmel ászul elfenekelem a rossz fiúkat.

Hihetetlen család: Védjük a családunkat és persze a világot.

Harry Potter: Én gonosz varázslókat ölök.

Végül, de nem utolsó sorban válaszol Edward Cullen: Én… ragyogok!

Ott a pont! :D

6. fejezet

Kit áruljak el?

Kedd

Szemszög: Sue

- Nehéz visszaemlékeznem arra a napra, nyilván sablonosnak hat, de valóban, mintha minden emlékem összemosódott volna egy elcsépelt hollywoodi drámával.

- Melyik filmre gondol? – kérdezte egyszerre Mr. Rooseb, reagálási időt se hagyott senkinek.

Feszengve pillantottam körbe, a csarnokban. Komolyan társadalmunk pszichológiája órán akarom megosztani legféltettebb emlékem? S nem csak az én emlékem, titkom. Nem tehetem meg ezt Harddal, volt barátnőmmel. Régen nem beszéltünk már ez igaz! Azt se tudom, hogy s mint van, de attól még nem teregethetem ki anyja halálát. Különösen úgy nem, hogy a tetteset még nem fogták el. Nem, Hard nem érdemli meg, sokat kapott, nem kell, hogy én is belerúgja, még ha nem is tudná meg, lelkiismeretem nem engedi. Hm, elmosolyogtam. Hard mindig lelki-fröccsnek nevezett.

- Csak hasonlatnak szántam.

Miért vesznek mindet ezen az órán olyan komolyan? Csak azért vettem fel, hogy legyen legalább egy olyan tantárgy, amiből könnyen levizsgázok. Hisz ki nem tud kilométereket beszélni a metakommunikációról?

Mr. Rooseb, akinek igazából doktorátusa van pszichológiából, feljött a lépcsőn aztán beült mellém.

- Kedves Susanne Ross kisasszony, ez az óra azért van, hogy beszélgessünk.

Vicces pásztoros bajuszán kívül nem láttam mást, annyira vonzotta tekintetem, hogy az már röhejes.

Az alsóbb sorokból valaki felkiáltott.

- Én azt hittem aludni fogunk!

Erre felröhög néhány, aki szintén ebben a hitben jelentkezett. Nem mondom, hogy én nem tartoztam közéjük.

Mr. Rooseb válaszolt:

- Dan, azt relaxációnak nevezik, de ez nem masszás óra, ha arra vágysz, akkor a Chickenből származó heti kereseted inkább arra költs el, mint tandíjra.

Elnémult a terem, a tanár pedig visszafordult felém.

- Tehát, elmondod mi zaklatott fel vagy sem?

Megfontoltam, mit válaszoljak, hisz most már elhiszem, amit Mr. Roosebről mondanak mind igaz. Félelmetes, ha szemedbe néz, semmi érzelem nem látszik az arcán se a

szemeiben, sőt semmi se derül ki róla, mintha egy fallal védené érzelmeit. Felállt tőle a szőr a tarkómon.

- Ha nem mondom el elégtelent kapok? – kérdeztem.

- Meglehet – bólintott, de ennyi, semmilyen más jelét nem adta, hogy ember.

Elemeltem tekintetem bajuszáról, ugyanis nyomasztó látványt nyújtott.

Hardra gondoltam, arra ahogyan láttam akkor. Megtört, valami benne megtört és bennem is. Tudom, hogy akkor és csakis akkor láttam először sírni, jó formán azt gondoltam képtelen rá, pedig Jennis elmesélte nekem, hogy általános negyedikben egy fiú fizikailag bántotta. Emlékszem rá, hogyan karoltam át, húztam magamhoz s egyben fogtam le, hogy ne mozduljon. Láttuk, láttuk, hogyan esik lángoló darabokra kertvárosi házuk.

- Sajnálom, de már nem emlékszem a részletekre – tagoltan ejtettem ki a szavakat, ügyelve arra, hogy ne halljon bele senki hazugságot.

Nem néztem Roosebre, de a hallgatók tekintetéből biztos voltam abban, hogy nem hisz nekem. Egészen biztos dühös.

Ezért lepett meg, amikor hallottam megnyikordulni a széket mellettem, vagyis nem ezen lepődtem meg, hanem azon, hogy nyugodt hangnemen csak egy mondatott vetett elém.

- Miss. Ross, kérem fáradjon ki!

Az elképedéstől két másodpercig lefagytam, de aztán vad pakolásba kezdtem, mert igen is tudtam ennek fele sem tréfa, ha nem veszek részt a közösségi munkában, az ajtón túl van a helyem. Ez a jelige volt belegravíroztatva az ajtóba a Dr. Hank Edison Rooseb feliratú tábla alá. Komolyan vette az órát s mindent, amit mond, ezért nekem is, úgy, mint mindenki másnak komolyan kellet őt vennem.

Néhány perc múlva már az emlegetett ajtón túl voltam, hátamon pumás táskámmal. Nem mondom, hogy rosszul döntöttem, Harddal végtére is nem tehettem volna meg, de piszkosul rosszul esett, hogy eltanácsoltak. Mindig jó tanuló voltam, szorgalmas és… csak sajnos lelki-fröccs is. Nem volt gusztusom soha a gerinctelen tettekhez, csak és kizárólag egyetlenegyszer tettem meg, akkor is Hard ellen követtem el, de azok után nem bírtam szemeibe nézni. Ennek a dolognak köszönhetően, vagyok ott ahol most vagyok. Hard és köztem megszakadt minden, nem vagyunk már barátok. Nem haragban váltunk el, arról szó sincs. Csak ő rájött, hogy valamit tudok, olyat ami talán fontos, de sosem mert rákérdezni, ahogy én se mertem volna elmondani. S végül ez feszengést szült, kerültük egymást, próbáltuk elfeledni, amit együtt átéltünk, ő azzal, hogy elkezdte a szépet keresni mindenben, én pedig azzal, hogy elutaztam mérföldekre.

Nem figyeltem merre tartok, csak akkor eszméltem fel, mikor már a buszon ültem, fejemet az ablaknak döntve. Két megállóra laktam a Yaletől, gyalog maximum húsz perc, de olykor szerettem tömeg közlekedni. Autózni viszont nem, mióta egyszer karamboloztam, valahogy félek beülni bárminemű kocsiba.

Két megállóval és néhány lépcsővel később már albérleti szobámban ültem. Falnak vetett lábbal, ágyról lelógatott fejjel.

Nem akartam visszaemlékezni. Nem akartam ismét átélni, de újra és újra bevillantak az emlékek.

Hard arca, a lángok, a kényelmetlen fűző és a meleg az arcomon, aztán az.

Újra próbáltam, nagyon is próbáltam kirázni elmémből a képeket, de csak négy éve volt, akár lehetne négy perc is, mit számítana, az emlékek ugyanúgy megvoltak s talán hevesebben izzottak, mint miután megtörtént.

És nem bírtam tovább, letaglózott, hagynom kellett, hogy túlegyék rajtam magukat, talán abban reménykedtem, ha visszagondolok rá és vége, újra folytathatom azt, amit eddig, feledni.

< (tekerés a múltba)

2007, Boston, kertváros, Dam utca 9604

- Ez milyen? – kaptam magam elé az enyhének nem nevezhető fogkrémszínű Csipkerózsika ruhát.

Hard szája elé kapva kezeit nevetett fel, majdnem megpukkant, de csak kiszorított magából néhány szót.

- Tö-ké-le-tes Sueee!

- Szerinted is? Szerintem is – aztán a gúnyát hónom alá csaptam.

Ám tudtam, hogy ez most komoly dolog. Ves tanácsolta még néhány nappal ezelőtt, mikor az utcán rám talált és haza vitt, hogy Harddal vegyünk részt a tavaszi bálon, melynek témája az 1800-as évekre nyúlt vissza. Jó ötletnek találta, végre kicsit kikapcsolódni, na és pontosan tudtam, hogy Hard imád beöltözni. Nem egy képet találtam róla, melyekben idióta ruhákban pózol.

Nem keresgéltem sokáig, levettem két hasonló mokka színű fűzős, kötős, kényelmetlennek tűnő egybe-ruhás szoknyát.

Az egyiket az ő fülkéjébe akasztottam, másikat a sajátomba.

- Te? – megfordultam és szembe találtam magam Mr. Krumpli orral és szódás szifon szemmel. – Ebben dögös vagyok?

Elkuncogtam.

- Hát, ezzel csak úgy vonzod a tekintetet és tuti biztos, hogy valaki szívrohamot kap tőle, szo azt kell, hogy mondjam igen.

Még sokáig bolondoztunk az őrült kiegészítőkkel és az ufonista ruhákkal, de végül annál maradtunk, melyeket beakasztottam. Mivel jóformán csórók vagyunk, a ruhákat csak kölcsönöztük a Mask & Fashionből. Egyáltalán nem egy trendi hely, még halloweenkor se, de ez minket nem érdekelt, nem úgy, mint Jennist vagy Alyt és Ajt. Talán most jobb is, hogy nem tartottak velük, annak is féktelenül örültem, hogy Hard nem hívta meg Tessát. Bírtam a csajt meg minden, de valahogy nekem fura egy picit.

A bolt előtt parkolt Hard Audija, azzal vitt haza és jött értem kilenckor, hogy elvigyen a bálra. Maga a rendezvény elég lapos volt, főleg öregek és koravének jelentek meg. Ám nagyszerűen feltaláltuk magunkat, majd nem sokkal tizenegy fele megérkeztek a korunkbeliek. A nevük feleslegesnek bizonyult, mert idióta nevekkel látták el az összest. Az egyik barna hajú alacsony lányt mesterséges cölöpnek hívták. Iszogattunk velük, na nem whiskyt, de alkoholt, aztán táncoltunk, beszélgettünk nevetgéltünk. Éjfél után nem sokkal döntöttük el, hogy lelépünk, mert a kezdetben viccesnek és menőnek tűnő társaság eléggé lapos és unalmas volt a való életben. Mondjuk ez csak az én véleményem, Hard szerint nem voltak rossz arcok, de ő ha az orra előtt lenne a homlokukra tetováltatva a LÚZEREK szó se venné észre, mondjuk talán nem is érdekelné.

Hard kocsijába szálltunk. Ő nem ivott, pedig noszogattam, hogy Ves úgyis beugrana értünk, azt gondoltam, ha már ő vett rá ennyit megtenne. de Hard túl makacs egy teremtésnek született. Azt hajtogatta folyton, hogy rá nem kell vigyázni és egyéb gyerekes szöveg. Én kissé, de csakis kissé alkohol mámorosan dudorásztam ősrégi számokat, köztük a Kiss On My List és sok mást. Madigenék eléggé a kertvárosnak a szélén laktak, kábé egy órás útra, szomszédjaik is tíz méteres körzeten kívül helyezkedtek el. Hard azt mondta aludhatok nála aztán holnap, vagyis ma reggel hazavisz, aminek persze nagyon örültem, mert halvány fogalmam se volt arról, hogy hova tehettem a kulcsom.

Kókadtan, talán álmomból ébredve pillantottam meg először a lángnyelveket, de akkor már a háznál jártunk. Hardnak először fel sem tűnt, csak mikor meghuzigáltam kabátja ujját.

- Te jó isten! – ordított fel s neki hajtott postaládájuknak, mely kibukott a földből talapzattal együtt.

Mintha erőre kaptunk volna, egyből kitisztult a fejem. A mozdulatsorra ugyan nem emlékszem, összefolytak ugyan is. Kézfejem a kocsi kilincsen, megbotlok az útpadkában, elesek, onnan bámulom a tűzcsóvákat, Hard mellém lép, de tovább megy, megfogom, visszatartom, próbálja lerázni kezeim, de erősen tartom. Sikerül kiszabadulnia, de megállítja egy sikoly. Mrs. Madigen sikolya. Újra megfogom vállánál fogva, beráncigálom egy fa mögé. Nem fogtam fel, féltem, szemeimből patakoztak a könnyek, ahogy Hard fájdalomtól, lelki fájdalomtól torzult arcán.

- Ne! – ordítja, de képtelen mozdulni.

Nem tudom, hogy honnan volt erőm és eszméletem visszatartani barátnőm, csak azt tudtam, hogy nem mehet oda. A tűz átölte a házat, meghalna, ha csak a közelébe menne.

Aztán átvette magát rajtunk a félelem. Letaglózott minket, gondolkodni se tudtunk csak bámultuk az égő házat. Hard életét és nem tudtuk pontosan, hogy az a sikoly valódi volt-e, vagy csak képzeltük, de abban nem kételkedtünk, hogy Hannahé volt.

Hard ismét mozdulni, akart, de rávettem, hogy hívjunk segítséget. Reménykedni akartam abban, hogy Hard anyja nincs benn, de ha mégis cselekednünk kell, még sem bírtam. Aztán végre meghallottuk a szirénákat és egy kicsit fellélegeztem, ahogy barátnőm is. Megindultunk az Audi fele, Hard előttem lépdelt. Talán mindketten egy kicsit lehiggadtunk, hogy nem lesz semmi baj, én emlékszem, hogy azt is mondtam, hogy mennünk kell, bár nem vagyok benne biztos, hogy hangosan is kimondtam.

Barátnőm épp telefonjáért nyúlt, miközben én a kerítésnek dőlve hallgattam a közeledő szirénát, figyeltem a tüzet. Messze voltunk a háztól, de még így is melegítette az arcom, a fűző kényelmetlenül elszorította tüdőmet, ezért pihelégzéssel vettem magamhoz oxigént.

Reccsent valami. Utána kaptam a fejem, azt gondoltam a házról szakadt le egy gerenda vagy valami hasolnó, mert meg kell hagyni jó nagy tűz volt, de aztán megláttam valamit a lángok mögött, a ház mögött. Nem is valamit, hanem valakit. Egy embert, egy férfit. Hunyorogtam a sötétben, hogy kivegyem, hogy megbizonyosodjak nem csak képzelem, de a következő pillanatban megérkeztek a tűzoltók és feje-tetejére állt még az is, ami már úgy volt. Az alak eltűnt elillant a szemem elől, de biztos voltam benne, hogy láttam.

Órákkal később a tüzet már eloltották és Mr. Madigen, Vessel már velünk volt. Ők szerencsére igazolták, hogy Hannah nem lehetett a házban, mivel elutazott Londonba, átcsábítani az ő kiadójukhoz az újabban felkapott angol írónőt, Celia Reest. Hard és én úgy tettünk, mintha megnyugodtunk, volna, de persze még mindig remegtünk a félelemtől.

Már reggel nyolc fele lehetett, mikor Hard és én a biztonsági előírások ellenére a ház maradványai mellet sétáltunk. Nem tudott mi vett rá minket erre, talán csak látni akartuk mekkora a kárt, vagy kiszabadulni a forgásból.

Nem tűnt Hard különösen szomorúnak, hogy minden, ami az élete volt, már csak hamu, de nem voltak különösebben nagy számok számára az emléktárgyai.

- Minden pótolható, kivéve az ember, aki szeretünk – ezt mondta mikor rákérdeztem.

- Ez igaz, de…- már ellenkezni akartam, hogy nem fog-e hiányozni a sok fénykép, plüssállat vagy a laptopja, de Ves magához hívta egy szó elejéig és én egyedül maradtam a volt Madigen ház hátuljánál.

Figyeltem őket, a két Madigen testvért, cseppet sem hasonlítottak. Hard alacsony volt, vagyis hozzá képest az, de inkább csak átlagos, barna göndör hajú, kissé ázsiai barna szemekkel, Ves pedig magas, izmos, szőkés barna hajú cseppet se ázsiai vágású kékségekkel.

Elmosolyodtam, aztán fellélegezve indultam meg előre.

- Még szerencse, hogy Mrs. Madigen elutazott – suttogtam magamnak.

Nem jutottam messzire, mert valamire ráléptem. Érdeklődve, összehúzott szemöldökkel kémleltem egy másodpercig, de aztán egyből felismertem. Elszörnyedtem, mert rájöttem, hogy nem csak képzeltem, akit láttam valóban itt járt.

- Egy halott! – hallottam a megdöbbentő hírt hátam mögül.

Egy tűzoltó fiú álldogált tétlenül a romok között.

Szemeim egyszerre Hardra szegeződtek, aki bátya mellett álldogált. A pillanat törtrészében találkozott pillantásunk és tudtuk mindketten, hogy amit ma hallottunk, láttunk abból semmit, de semmit az égvilágon nem képzeltünk.

Pillantásom elkaptam, hisz tudtam. Én tudtam, hogy kitette, vagyis legalább sejtettem, de nem volt merszem cselekedni, féltem. Nem tudtam mit tegyek, vagy, hogy kit áruljak el?

> (tekerés a jelenbe)

Mikor az emlékrohamból felocsúdtam, arra lettem figyelmes, hogy sírok. Sírok, hisztérikusan sírok, lábammal a falat rugdosom ökölbe szorított kezemmel a matracot verem. Akkor ott döntöttem, de a mai napig tudom, hogy rosszul.

Sziasztok olvasók!

Igen összehoztátok nekem a 6 kommentet, ráadásul elég gyorsan ezért igyekeztem feltenni minél hamarabb a frisset. Remélem nem kapkodtam el semmit és nem haragszotok meg azért sem, hogy várnotok kell Hard tervére. Remélem ráadásul tetszett is, s ha így van írjatok, hogy hozhassam a 7. fejezetet.

Holnap lesz friss :)

Sziasztok!

Kész vagyok a 6. fejezettel, de még maradt némi szöszmötölés vele, szóval csak holnap tudom feltenni, de előre elárulok nektek néhány dolgot, sőt még ízelítőt is felteszek, mert most elég gyorsan összejött a 6 komment.

Címe: Kit áruljak el? (ez még lehet, hogy változik)
Szemszög: Sue

Ízelítő:

"- Ha nem mondom el elégtelent kapok? – kérdeztem.

- Meglehet – bólintott, de ennyi, semmilyen más jelét nem adta, hogy ember.

Elemeltem tekintetem bajuszáról, ugyanis nyomasztó látványt nyújtott.

Hardra gondoltam, arra ahogyan láttam akkor. Megtört, valami benne megtört és bennem is. Tudom, hogy akkor és csakis akkor láttam először sírni, jó formán azt gondoltam képtelen rá, pedig Jennis elmesélte nekem, hogy általános negyedikben egy fiú fizikailag bántotta. Emlékszem rá, hogyan karoltam át, húztam magamhoz s egyben fogtam le, hogy ne mozduljon. Láttuk, láttuk, hogyan esik lángoló darabokra bostoni kertvárosi házuk.

- Sajnálom, de már nem emlékszem – tagoltan ejtettem ki a szavakat, ügyelve arra, hogy ne halljon bele senki hazugságot."

Hangulatfokozó 1

Kell egy kis nevetés!

Gondoltam így a hétvége előtt felteszek egy hangulatfokozót.
Aki nem iszonyodik a színháztól és nem oltották be kultúra vagy humor ellen, annak muszáj, igen MUSZÁJ megnéznie Bereczki Zoli újabba alakítását.

5. fejezet

Lehull a lepella, titkokról la!

„Virág nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét.
Hozd vissza nekem,
ami enyém volt rég!”

Kedd
Szemszög: Hard

Megszokott mozdulatok, elhibázott szavak, megfagyott Ves és köztem a hangulat. Nem rímelve akarom kifejezni magam, de kábé egy tragikomédiába illő reggelünk volt. Most a kocsiban ülünk. Nem szól hozzám, nem dobol a kormányon, de a hangfalakból üvölt a zene. Coldplay-től a The Scientist. Rég nem hallgattam számokat ettől a bandától, azonban most tökéletesen illett a lelkivilágomhoz.
Vesre sandítottam fél szememmel, arcát leplezte a közöny. Nem láttam a szemét, nem láttam át rajta. Talán jobb ez így.
Elmémet túlzottan lefoglalta az, hogy mit beszélhettek meg este Ves és apa, így képes voltam teljesen kizárni magamból anya emlékét. Olykor előfordul, hogy megfeledkezem róla, most azt gondolhatná, az ember rossz vagyok emiatt, de a lényeg, hogy ember vagyok és hibázom, ám nem csak hibáim mutatják emberiségem, hanem az álmaim is. Tegnap este méreggel a szervezettemben feküdtem le, ez annyit tesz, hogy zaklatott voltam. Gondolom, amiatt álmodtam förtelmeset. Beleborzongtam, ahogy felidéztem.
Az elejére, hogy hogyan kezdődött nem emlékszem, de az álmok így vannak, nincsenek kezdetük, csak úgy belecsöppen az álmodó.

Fejezet végén egy videó, mely az álmot ábrázolja.

Feküdtem, egy poros betontalapzaton feküdtem. Fülemben egy dallam zengett, az melyet még kiskoromba énekelgetem. Mintha bevertem volna a fejem, mert alig bírtam felülni, azért próbálkoztam, teljes erőmből. Aztán hirtelen egy férfi állt mellettem, akinek az arcát a sötétben nem láttam. Csak egyetlen pislákoló neonlámpa égett és az is pont úgy helyezkedett el, hogy elvakítson. A férfi nem mozdult csak nézett s valahogy beugrott egy emlék, egy igen régi elfeledett emlék. Sue áll mellettem, a vállamat fogja, azt suttogja fülembe, hogy nem lesz semmi baj, vagyis ezt csak képzelem, mert tudom, hogy igazából azt mondta menünk kell. Sosem mondta, hogy minden rendben lesz, ő is meg volt rémülve, de mindig hinni akartam, hogy legalább ő tudta mit tegyünk. Az emlékkép megszakadt s újra ott voltam a férfi mellett. Beszél hozzám, tudom, beszél, nem értem, nem hallom. Én is szólok: - Kérlek. Ekkor tudatosul bennem igazán, mit fog tenni. Meg fog ölni. Leguggol, szemembe néz. Nem árul el semmit magáról, mert nem látom, egyszerűen nem látom. Aztán megteszi, belém szúr valamit, pont a szívembe. Később, látom magam fentről, ahogy fölém hajol gyilkosom, még valamit mond, majd feláll és elsétál.

Az álom itt ér véget. Én zihálva ébredtem fel, verejtékben úsztam. Igazából, amit éreznem kellett volna ezek után, talál a félelem, de bennem akkor csak méreg, düh kavargott.
És Ves?
Egész reggel nem szólt hozzám, nem mintha én kerestem volna társaságát. A fürdőbe hangtalanul suhantunk el egymás mellett, kapkodva pakoltunk össze, készítettük el magunk, de nem szóltunk, egy hangot se. Ha véletlenül pedig egymáshoz értünk két szúrós pillantás és vissza a monoton mozdulatokba. Komikus, tragikus ezért mondom, tragikomikus.
Az autó megállt az ismerős parkolóban. Bátyám szállt ki először. Filóztam egy kicsit, hogy kövessem-e egyáltalán, ám egyszerűen azt tettem. A Bentley felett egymásra sandítottunk, ez jeges árként hatott mindkettőnkre. Ves végül csak bólintott s elszelelt az aula ajtaja felé.
Nem mondom, hogy nem fájt. Szerettem a bátyám, kapcsolatunk sosem volt egysíkú, de így, ennyire még nem vesztünk össze. Mint már mondtam, oly sokszor a düh volt az egyetlen, ami kavargott bennem. Mikor Ves eltűnt az ajtó mögött megengedtem magamnak, hogy körbe nézzek. Őszintén szólva Tessa Priusát kerestem. Reménykedtem, hogy ma is elkésik. Beszélni szerettem volna vele a költözős ügyről, mert pontosan tudtam, hogy ma, ha apa otthon lesz, hát… inkább nem is akarok belegondolni.
Sajnos őrült hippi barátnőm kocsija két sorral arrébb parkolt, viszont nem volt időm ezen bosszankodni, mert valaki a nevemet kiáltotta. A hang irányába fordultam s megláttam egy fiút. Azt a fiút, aki tegnap ott volt a képregény boltba. Bret barátja, az úgy nevezett… az úgy nevezett…
- Szia! – köszöntem neki, mikor megérkezett mellém.
- Hello, Hard! – mosolygott, széles meleg mosollyal.
Megnyugtató kisugárzása volt Aaronak, vagy Nicknek?
Viszonoztam mosolyát, de erre, mintha zavarba jött volna. Némán álldogáltunk egymás mellett, nem tudtam, hogy nevezzem, így jobbnak láttam nem megszólalni. Csak somolyogtunk és somolyogtunk. Kellemes volt a közelsége, pedig talán kínosnak kellett volna lenni.
Aztán megtörte a némaságot:
- Csak… öm láttam, hogy egyedül vagy. Gondoltam köszönök.
- Aha – hogy meg kellett szólalnom, már nem ígérkezett, annyira nyugtatónak. - Oké, hát köszöntél.
- Aha.
A csend mi eddig köztünk lebegett átváltozott hirtelen kínossá. Feszengtem, ahogy ő is.
- A-arra…
- Figyel…
Egyszerre kezdtünk bele, aztán, mint a filmekben, mindketten elhallgatunk. Ajkunkon újabb mosoly.
- Mondjad csak – adtam meg neki az elsőbbséget.
- Hát, oké – nevetett, ahogy rázkódott válla előre hajolt és szemébe lógott barna göndör haja. – Ni-nincs kedved délután…
- Várj! – állítottam meg. – Ugye te most nem randira hívsz?
Valódi félelem rejtőzött bennem, legkevésbé egy randira lett volna hangulatom.
- Ő, nem – mondta határozottan.
- Nem? – ez viszont meglepett.
Egy picit még egómnak is rosszul esett, de inkább rákérdeztem:
- Akkor?
- Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy délután nincs-e kedved beülni velem egy kávéra?
Most már nem értettem. Akkor most mi van?
- De…
- Ez nem randi!
- És mi különbözteti meg a kettőt?
- Az, hogy nem leszünk egyedül – valahogy határozottabb lett hanglejtése.
- Páros randi? Az is randi – mosolyogtam, bár nem akartam megsérteni talán Nicket, de nem igazán volt az estem. Ugyan kedves, meg minden, és ha kicsit megváltoztatná a külsejét, akkor talán…
Elhessegettem az ötletet, nem is akartam ilyesmire gondolni.
- Nem, senki nem fog randizni senkivel, csak van két jegyem egy múzeumi kiállításra – magyarázta.
- Azt mondtad kávézni megyünk? – még mindig nem mondtam volna neki nemet?
- Utána beülhetünk oda is.
Mosolyogta s ahogy szemüvegén keresztül belebámultam azokba a zöldeskék szemekbe rájöttem, hogy ez a fiú nagyon is jó fej. Miért ne lehet, hogy ilyen barátaim legyenek?
Azt gondolta, hogy nemet fogok mondani. Láttam rajta, hogy már készül a védőbeszédre, de megelőztem.
- Rendben.
- Tessék? – mintha nem hitte volna el.
Felhúztam szemöldököm. Most komolyan ezt fogja csinálni? Miért ne mondhatnék igent, anélkül, hogy meglepődne? Kicsit idegesített, mit gondolhat róla. Ezért elkezdtem hadarva magyarázni, nem is figyeltem arra, amit mondok.
- Figyelj Nick, én szívesen elmegyek veled, arra a múzeumi kiállításra. Kedvesnek és szórakoztatónak talállak. Komolyan nem értem miért kell ezen ennyire meglepődni – mosolyogtam.
Valóban örültem neki, mintha dühöm nem is létezett volna, mintha Vessel nem is vesztünk volna össze, mintha nem nyomasztana a tehetetlenség. Mosolyogtam, de nem azért, mert ő is, csak simán jól esett.
- Mit mondtál? – kérdezte már ő felhúzott szemöldökkel.
Értetlen lettem, jókedvem fagyos nyoma maradt már csak.
- Azt, hogy elmegyek.
- Igen – helyeslőn bólintott – De minek neveztél?
Ekkor már értettem mi a baja. Legszívesebben felsikítottam volna. Én szamár! Nagy hibát követtem el, óriásit. Szemeim kikerekedtek, számat is eltátottam.
- Nick? – tette fel a kérdést, inkább csak magának, hogy valóban ezt hallotta-e.
- Annyira sajnálom – mentegetőztem. – Idióta vagyok. A neved Aaron, Aaron Lufkint. Nem igazán jó a névmemóriám, sajnálom.
Összevont szemöldökkel, ráncolt homlokkal bámult le a földre. Nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel.
- Tudod már elkezdődött a tanítás, nekem…
Indult volna, ám utána szóltam.
- Aaron, sajnálom, tényleg.
Bólintott, elfordult. Újra szóltam, nem szerettem volna, hogy itt hagyjon így.
- Akkor mire, hova?
Erre visszanézett, végigmért fejem búbjától egészen a cipőm talpáig. Egyfajta megállapítást végezhetett, talán felmérte, a helyzetet. Érdemes-e…
- El-elnézetem a dátumot, nem ma lesz.
És ezzel ő is kisétált az életemből. Persze, hogyne, elnézte a dátumot, ez kábé olyan mintha a képembe mondta volna: Sekélyes vagy Hard Madigen! Egyáltalán nem érdemled meg a barátokat! Tudom, hogy marha voltam, de attól még ennyi miatt? Oké nem tudtam a nevét, de az ő viselkedése se volt udvariasabb. Tegnap láttam életemben először s nem gondoltam, hogy valaha újra összetalálkozunk. Mérgem visszatért, újra Vesre gondoltam és apára, hogy milyen veszekedés fog rám várni ma. Talán reménykedtem abba titkon, hogy Aaron okot ad rá mai távollétemre, de nem csak ezért mondtam igent. Nem is ismertem mégis kedves volt velem, mellette mintha fellélegezhetem volna. Minden reggel a tükör előtt elkészítem az aznapi maszkomat. Vannak „kösz jól vagyok” maszkok, vannak „nincsenek gondolataim” maszkok és a kedvencem „erős vagyok”. Aaron közelében tegnap és ma is ez a maszk lehullott, de az egészben mégis a legfurább, hogy nem bántam. Nem zavart látja-e igazi arcom, ő nem ismerte a maszkjaim, előtte még változhattam egy olyan Hardá, akiben talán érdemes volt hinni. Mindegy már, ezt a vonatot lekéstem.

Eddig nem volt időbeli tekerés se hátra, se előre. Nyilván hiányzott már. A suliba nem történt semmi extra. Tessa csak Tessa volt, nem említettem meg neki a költözés ötletét. Ves ugyanúgy vigyázott rám szünetekben, mint mindig, de ez sem új. Sport órán a futástól újra megfájdult a lábam, de attól még busszal mentem haza. Nem késtem le mellyel járni szoktam, mert nem mentem be a boltba, bár volt rá étvágyam.

> (tekerés előre)

Este van, tíz, kilenc körül lehet a time. Martaht apa váltotta úgy néhány perce. A szobámba vagyok, egy Stephen King könyvvel a kezembe ülök az ágyamon és várom a kivégzést. Várom, hogy mikor hív le apa a földszintre. Nem kell sokáig, mert már hallom is Ves lépteit szobám ajtaja előtt. Kopogás.
- Gyere!
Benyit, csak fejét dugja be.
- Beszélnünk kell – mondja egyszerűen.
- Mintha erre magamtól nem jöttem volna rá – dünnyögtem bajszom alatt gúnyos megjegyzésemet.
Percekkel később apa, Ves és én a dolgozószobában ülünk, egy- egy fotelben. Semelyikünk se néz a másikra, nem beszélünk, ez a kínos csend. A szótárban a mi képünk szerepel a szó mellett. Aztán apa arra jut, hogy ideje belekezdeni.
- Hard, tudom, hogy szerinted, amit én és bátyád csinálunk nem helyes, de meg kell értened, mindet azért teszünk, hogy megvédjünk.
Josh Madigen, vagyis apám felkapott üzletember, nem egyszer szerepelt már a Cosmopolitanben a legsármosabb, legmenőbb férfiak listáján. Nem híres, de ismer sztárokat. Egyszer Usher-től kapott jegyeket a Gramyre. Persze ez az azelőtt volt, hogy anya meghalt. Azóta a modora nem változott, barátságos, vicces, ám… sebzett. Már nem olyan… ő már nem az a Josh Madigen, aki volt, túlzottan vissza akarja állítani a dolgokat, úgy tesz, mintha anya nem is számított volna.
- Mitől akartok folyton megvédeni úgy mégis? – ha apával beszélek, hangomban sosem bujkál gúny.
Egymásra sandítottak. Elmondják-e, mit tudnak? Ves megrázta fejét, de apán látszott, nem ért egyet vele. Visszanézett rám.
- Kicsim, figyelj, Hannaht tudjuk, hogy megölték – hangszíne rezzenéstelen, úgy mondja, mintha nem lenne nagy ügy. Talán apa tényleg túltette már magát? Vagy más van ezek mögött? – Ves elmesélte, hogy tegnap min vesztetek össze – ekkor újra bátyámra nézet – és bár ő nem gondolja, hogy készen állsz rá én tudom, hogy megbirkózol vele.
Ha azt gondoltam nem tudnak már meglepni, tévedtem. Előre csúsztam, ahogyan az ember szokott, ha valami érdekeset hall.
- Anyának a gyilkosát keressük – szólalt meg hátam mögül Ves. Nyilván felállt székéből.
Rá pillantottam, nem hazudott, valóban most igazat mondott. Kérdeztem volna, valamit, nem tudom, hogy mit, de valamit, ám apám folytatta Ves gondolatát.
- A lényeg az Hard, hogy az illető New Yourkban tartózkodik, biztos forrásból tudom.
Arcizma se rezdült, mikor a tényeket tálalta elém, mintha Brad Thomsont hallanám a későesti hírekből. Valószínűleg ezért reagáltam én is úgy, mintha nem lenne nagy cucc.
- Szóltok a rendőrségen?
- Nem – rázta meg Ves a fejét. – Lezártnak tekintik az ügyet, véletlen balesetnek, nem szándékos gyújtogatásnak.
Igaz. Visszaemlékeztem, arra a Bostonpostra, amiben a tűzet leírták. Véletlen baleset, igen, pontosan ezzel a szóval illették.
- Akkor? – kérdeztem, valódi tudatlansággal.
- Felkeressük – mondta apa.
- Mi keressük fel? – nem tudtam elképzelni, hogy igazából magukkal akarnak vinni, mindig úgy tesznek, mintha még gyerek lennék.
- Én és Ves.
És persze nem, nem mehetek, mindig csak ők. Nem vagyok már gyerek!
- Én is menni akarok – hisztérikus ez a legjobb szó rám.
Felpattantam helyemről, nyomatékosítva szavaim.
- Túl veszélyes – magyarázta Ves.
- Mert neked nem? – most már a gúnyos.
- De, nekem is az.
- Akkor, mi a különbség kettőnk között?
Nem akarta kimondani, tudta, hogy amit szólna az fájna, de én kicsikartam belőle.
- Nincs semmi, amit mondani tudnál? Akkor megyek!
- Hard, te még csak egy fiatal lány vagy. Túl veszélyes ez neked!
- Itt maradsz Martahval, ő majd vigyáz rád – helyeselt apa.
Értetlenkedve bámultam mindkettőjük képébe. Ezt most nem mondhatják komolyan, ők elmennek megkeresni azt a férget én rám meg itthon bébicsőzködik a bejárónő? Ezek ketten megbuggyantak, ha azt hiszik, hogy hagyni fogom.
- Ezt nem tehetitek! – ordítottam.
- Hard, Hard, nyugodj meg! Mindezt azért mondtuk el neked, hogy ne csinálj őrültséget, míg távol leszünk. Reménykedtem abban, hogy elég érett leszel és elfogadod a különös helyzetet – ezt apám mondta.
Szívembe talált ezzel a mondatta és már tudtam veszett fejsze nyele az ügy. Jobb lenne visszavonulni, elfogadni, de nem volt lelkiismeretem hozzá.
- Rendem – mondtam, lenyugtattam magam. – Mikor mentek?
- Holnap reggel – válaszolt nekem Ves.
- Ilyen gyorsan?
- Már hetek óta tervezzük – szólt apa.
- Hetek óta? De miért csak most szóltok azon kívül, hogy nem csináljak hülyeséget?
Újra szemeztek, valamit még elhallgattak előlem.
- Nem akartuk igazából elmondani neked – vallotta be Ves.
- Nem tudtuk, hogy reagálnál, azt gondoltuk, ha nem tudod, nem fáj.
Hm, hát persze. Nem tudom, nem fáj fejem. Én viszont ezt az elvet nem véltem. Megpróbálnak megvédeni? Ugyan!
- Elképesztőek vagytok - leheltem.
Jól belenéztem mindkettejük szemébe, majd pedig megfordultam és kisétáltam. Nem volt értelme tovább veszekedni, már döntöttek, de nem csak ők, én is. Lehet, hogy harag gerjesztette bennem az indulatot és az ingert arra, hogy lépjek, de a lényeg, hogy indulásra készen álltam, csak a rajtpisztoly dördülését vártam.

És újra friss. :) Mint mondtam meghoztam. Egyébként sajnos kikaptunk, még szerencse, hogy tét nélküli. Holnap lesz az ami már számít :) Drukkoljatok!!! :D Egyébként komit várok, mert mivel ilyen sok olvasóm van már a határ is feljebb kerül :O

Hard álma

Este lesz friss :)

Sziasztok!

Hírem van számotokra. Ma felkerül a friss, mert összejött a négy komment, viszont, most indulnom kell, mert meccsem lesz. (kézilabda) Izguljatok, hogy nyerjünk :) Este lesz friss.

5. fejezet :) Változott a cím: Lehull a lepella, titkokról la
(10 dolog, amit utálok benned-ből)

Filmelőzetes 1

Száz, hogy megnézem :)

Gondoltam beágyazom nektek azt a filmet, amit már hónapok óta várom, hogy megjelenjen :) Angol címe: Sucker Punch. Magyar: Álomháború. Mondhatni egy kis film ajánló :)

Így csinálod a Chat-et Drina :)

Chat

Tehát, Drina a Chat-et úgy csinálod:

1. lépés
Felmész erre a címre
http://cbox.ws/?r=4-3925754

2. lépés
Rákattintasz a nagy betűkkel írt:
Get your own free Cbox now!
Kábé ilyen érdekesen piros színe van :S

3. lépés
Bejön egy regisztrációs lap, tölts ki neked megfelelően…
Cbox name – neved jó lesz
E-mali – a te ’aktív’ e-mailed
Password – jelszavad
Confirm Password – még egyszer a jelszavad
Website – annak a weblapnak estedben blognak a címe, melyre szeretnéd fel tenni
A magyar be van állítva az hagyhatod
És a Style – az a stílus, amilyent szeretnéd, nem mutatja előre, azt amit kiválasztottál, szóval, ha tudsz angolul kiokoskodhatod, milyen színűek lehetnek, de ami be van állítva az olyan, mint az enyém. Kék – fehér
Aztán abban a négyzetbe rakj egy pipát.
Aztán menj a továbbra

4. lépés
Most be kell jelentkezned azzal az adatokkal, amelyeket az előbb megadtál.

5. lépés
Ha ez megvan bejön egy oldal, amin már látod a Chat-ed. De neked a HTML kódja kell, hogy betudd ágyazni a blogodba.
Welcome!
Részben van egy pirosan kiemelt Phublis szó. Kattints rá.

6. lépés
Bejön egy újabb oldal. Ahol ha legörgeted, már meg is találod a Step 3: Get yor code résznél a html kódod. Kattints a „Copy to clipboard” gombra. (ezzel kimásoltad)

7. lépés
A beágyazás. Ezt ugyan úgy csinálod meg, mint a számlálónál. HTML/JavaSpicht.

Egy perc novella

Gondoltam felteszem nektek azt a novellát, mellyel a Novus pályázatára jelentkeztem. (Majd írok, hogy sikerült, mert jelen pillantaban még nem tudom.) Véleményeket várok :)

Hiszem, el nem, hiszem

Hinni a legszebb a világon.
Hinni, hogy megmarad léptünk,
Hinni, hogy sosem hiába éltünk.
Hinni, hogy nem vagyunk törékeny virágok.

Csak az a legnagyobb probléma,
Hinni nem elég, hogy úgy legyen,
Csak egy álomkép, amit kergetek.
De inkább reménykedek, mint hiszem hogy vége van.

S nem hiszem el soha,
mikor azt mondják: nem sokára meghalsz.
Hisz elhiszem viszont azt,
Addig vagyunk a Földön, míg álmunk tart.

Lassan mossa a partot, bukfencet hány s csak aztán szökik vissza. Hm. Mennyiszer akartam újra látni a tengert, visszajönni, oda ahonnan indultam. Boldognak kéne lennem… Az is vagyok! Csak, mindig van egy csak… az van, hogy most már nincs célom. Hazajöttem és itt vége a mesének, nincs okom miért tovább erőltetnem az életet… igen, félek, nagyon félek. Nem akarom itt hagyni a földet még, nem akarok elbúcsúzni. És mi lesz ezután? Nem lehet, hogy meghalok, egyszerűen meghalok. Csak jöttem és mentem is. Ki fog rám emlékezni?Ki fog a temetésemen sírni?
A tenger újra nekicsapott meztelen lábujjaimnak.
Mindig arról álmodtam, hogy írok majd egy csodálatos történetet, egy történetet, melybe beleírom az érzéseim, melyben, bár rejtve, de én is benne leszek és a nevemet fogja viselni, nem fognak elfelejteni. De az élet nem mese, nem regény, melyet alakíthatok. Ez az én igaz történetem, ha érdekel elmesélem…

Minden úgy kezdődött, mint egy dráma történetben, egy betegség, mi nem gyógyítható, mely napról, napra gyengít, mi lassan, de annál inkább fájdalmasan elhozza a halált. Miért lenne más az én történetem, ha eddig egyezik? Talán csak azért, mert eddig én ezeket csak olvastam, nem pedig átéltem. Milyen fura ez a szó: átélni, élni, megélni. Ha úgy vesszük megélek és megbecsülök minden percet, de hiába mondom ezt, hisz alig vagyok húsz, még épphogy csak felnőtt lettem, épp hogy csak megízleltem. Gondolom ismeritek Pánt. Van bennünk egy közös: ő nem akart felnőni, én meg nem tudtam. Az én mesém attól más a többinél, hogy én csak a végnél jöttem rá, hogy már nincs értelme itt lennem, ha máshol várnak.

A napjaimat búval éltem, egészen addig, meddig nem találkoztam Daviddel. Ő orvos, amikor a korházba mentem kontrollra ő fogadott. Akkor már tudtam, kereken egy éve tudtam… Kedves volt meg miegymás, csak egy sima kontrollt végezett el. Légzés, láz, magasság, testsúly mérése. Nyilván nem olvasta át úgy alaposan a dossziémat, mert elhívott kávézni mikor a kantinban vártam, hogy megérkezzen a taxim. Igen, nem vezettem, nyilván felesleges az elővigyázatosság, de féltem, hogy aközben leszek rosszul és magamban vagy másban okozok kárt, mert én rothadtam belülről. Nyilván nem voltam jó ember, ha ez történt… Tini koromba sokat buliztam, a jegyeim is csak jók, közepesek voltak. Talán ez a vezeklés mind azért vagy azért, mert elhagytam a szüleimet?

Én nem tudom miért, de elfogadtam ajánlatát és elmentem vele. Nem kell gondolom mondanom, hogy minden követte magát egymás után. A randevú jól alakult és annál többször keresett, minél többet nevettem, minél jobban látta rajtam, hogy boldog vagyok. Talán élni kezdtem? Megdobbant a haldokló szívem? A válaszokat, ugyan kérlek nem tudom, csak azt, hogy élveztem. Végre volt valakim, akit szerethettem és élhettem vele, még ha későn is kezdtem el, még ha önző is voltam. De nem tarthatott minden örökké, végül is kiderült, hisz az orvosom, de akkor már nem volt visszaút. Egypár hónapja folyamatosan találkoztunk és félek, egymásba szerettünk.

Az a nap, mikor szembesített az eltitkolt betegségemmel:
- Szia. Na, milyen napod volt? – kérdeztem a legtöbb bájjal és kedvességgel a hangomban.
Egy két hete költöztünk össze, vagyis én hozzá, de még mindig nehéz volt megszokni, hogy nem a konyhában van a háló. Mondhatni luxus körülmények között laktam a régihez képest, de mindig alig vártam, hogy hazaérjen. A munkám egyébként egyszerű, író voltam és műfordító.
Besétált a nappaliba, ahol én egy széken ültem és pötyögtem a sorokat a régi számítógépembe. Egy regényen dolgoztam. A címe: Egy perc. Az én alkotásom volt, az én életemről, elég depressziós, ezért sose engedtem meg Davidnek, hogy elolvassa.
- Helló! – köszönt hang nélkül, mikor belépett.
Láttam, hogy baj van. Viszont már annyira megszoktam, hogy normálisnak tettettem magam, hogy úgy vélem el is hittem, s egy percig se gondoltam arra, hogy vége.
- Jól vagy?
Letette a táskáját.
- Nem – nem kérdeztem rá. Lehet, hogy itt már sejtettem, de inkább történhetett az, hogy ő folytatta: - Miért nem mondtad el?
S ha eddig nem is sejtettem… Nem szóltam, nem volt értelme, nem volt rendes szó mi megmagyarázta volna, erre sosem volt. Apunak és anyunak épp ezért nem mondtam el.
- Hát igaz? – csak ekkor jöttem rá, hogy eddig abban reménykedett, csak hiba, félregépelt tintapaca az aktámon. Tudom, hogy ezt gondolta, mert én még akkor is abban reménykedtem.
Lehajtottam a fejem és ez volt a válasz.
Könnyek kúsztak elő szemhéjam alól, próbáltam takarni, de felesleges erőfeszítésnek bizonyult.
- Nem, nem, nem – odajött hozzám, megölelt. – Ho-hogyan?
Az első gondolatom mondtam:
- Vezeklés? – vagyis kérdést.

Hiába magyaráztam neki, hogy megérteném, ha elhagyna, hogy nem számít, a lényeg, hogy ő ne szenvedjen velem, de mindig makacs volt. Sosem tette azt, amit kellett volna. Talán nem fogta fel, hogy ezzel mindkettőnknek árt. Bár én kész voltam vállalni a rám eső részt, ahogy ő is. Egy nap megkérdezte tőlem, mikor már nagyon a végén jártam, hogy mit szeretnék… mit szeretnék utoljára átélni, látni.
Én így válaszoltam:
- Kiskoromban a tenger mellett laktunk, nem messze volt tőlünk egy part. Olyan szép, amit a legszebb katalógusokban mutogatnak, mint álomkép. A szüleimmel ott éltem és bár nem beszélek velük… Haza akarok menni.

Kocsival az út úgy három óra. Egy vasárnap délutáni nap indultunk. Reggel óta hányingerem volt és éreztem fáradt vagyok. Egyre gyengültem, mintha az erőm, huss kiszállt volna belőlem, de David nem tudott meggyőzni, hogy itthon maradjunk. Engedett. Tudom, hogy sejtette, amit én is, hogy ennél már csak rosszabb lesz és lehet, hogy nem lesz holnapom.
Az út csodálatos volt, az ég borúsan gomolygott, mégis mintha mosolygott volna, akárhányszor rápillantottam lopva. Csodás legelők mellett hajtottunk el kis tanyák és neve sincs utakon. David egy- egy viccel próbálta kedvemet növelni, de nem kellett szólnia, én boldog voltam már attól, hogy velem van. Egyszer álltunk meg, hogy együnk valamit, de nekem nem volt étvágyam, így hát gyorsan visszatértünk az útra.
Négyfele érkeztünk meg végül is a házhoz, melyben laktam, melyben gyermekkoromat hagytam tizennyolc éves tini fejemmel. Ha érdekel titeket, miért is tettem, most elmondom. Anya és apa csak a jót akarták nekem, de nem értettem egyet a döntésükkel, mikor egy jogi egyetemre akartak küldeni, erőltették, még akkor is, mikor tudták, az írás a szenvedélyem, hogy már olyan, mint a drog számomra, elkábít, nem kell a valóságba néznem és nem tudtam már nélküle élni. Így hát megszöktem, mikor alkalmam volt rá, csak egy levelet hagytam két sorral: Sajnálom, de mindenkinek így lesz jobb. A saját álmainknak kell élnünk. Enyém az írás, a tiétek még ismeretlen. Találjátok meg. Haza jövök még, lányotok Vendy.

Ott álltam a küszöbön, David kezében az enyém.
- Akarod, hogy én?
Bólintottam, majd válaszra késztettem magam:
- Ez a te utad is.
Megnyomta a csengőt…
- Ugyanaz – leheltem. Mindig emlékeztem a házat betöltő trillázásra, legszebb emlékeim egyikére.
Egy darabig nem történt semmi, melynek hatására a lassuló szívem a torkomba ugrott. Aztán kinyílt az ajtó.
Egy fiatal nő nyitotta ki. Nálam idősebb, egy család anya, egy felnőtt, nem egy félős gyermek. Végig néztem rajta és valamiért irigység fogott el. Talán azért, mert az én szüleim házában van, de lehet azért, mert anya volt, öregedő de felnőtt. Nekem sosem lehet gyerekem, én sosem leszek anya, én nem fogom megtapasztalni, amit ő igen. Ő élvezheti az életet.
David kezdte:
- Jó napot. Mi Eliza és William Robertet keressük. Nem ismeri véletlenül őket?
A nő rám pillantott Davidről. Láttam a szánalmat az arcán, de ez más fajta volt, mint amit eddig kaptam. Nem az, hogy jaj szegénykém rosszul festesz. Nem. Ő tudott olyat, amit én még nem.
- Ismertem őket – szólat meg végre, de bár ne tette volna.
- Ismerte? – kérdeztem, szinte hisztérikus hangon. – Ezt hogy érti?
David csitítgatott, aztán rákérdezett ő is.
- Ezt a házat a Robert házaspártól vettem fél évvel ezelőtt. Néhány hónapig együtt laktunk, de aztán… - nem folytatta.
- Aztán mi?
- Aztán Isten magához hívta őket. Kéz a kézben aludtak el egyik éjszaka és reggel, mikor ébreszteni akartam őket, nem keltek fel – elgondolkodott egy darabig. – Sajnálom. Nyilván te vagy Vendy, a lányuk. Sokat meséltek rólad, azt hogy büszkék rád, hogy mertél élni az álmaidnak.
Akkor, ott, abban a percben nem tudtam elképzelni, hogy ez valós, de rá kellett jönnöm, más nem lehet. Kiestem az úgy nevezett Isten kegyeiből, ezzel büntetett. Sosem hittem benned, de meglásd eztán se fogok!
- Milyen álmoknak? – kérdeztem a nőtől. – Nem sokára én is megyek és semmi nem őrzi még a nevem.
Nem ez volt a legnagyobb problémám, de ekkor már tudtam, nincs értelme többé élnem.
David átölelt és mondta, hogy menjünk, bár a nő beinvitált. Nem akartam így látni a házat szüleim és gyermekkorom csodáit lelakva és átrendezve, csak a part volt az, amilyennek hagytam, ahová kiskoromba anyu és apu számtalanszor lehozott és most David vitt el oda.

- Akarod, hogy menjek? . kérdezte, mikor leállt a kocsival.
Megráztam a fejem.
- Nem, számodra nem ez a végcél – egyetértően bólintott, aztán kinyitotta nekem az ajtót. – Egy perc – súgtam a fülébe, mikor megcsókoltam.
És hát itt állok, haldokolva a tenger parton egy verset dúdolgatva, az élet nagykérdésein merengve. Talán a mese mégis igaz? Van akinek nem rendeltetett, hogy felnőtt legyen? De hát, ha én vagyok Vendy? Hazajöttem, csak, mindig van egy csak. Nem várt rám senki. Büszkék rám, hogy az álmaimnak éltem? És mit értem vele?
Belefúrtam a lábujjaim a homokos iszapba.
Talán nem is a cél a lényeg, hanem az út? Hogy megismertem Davidet? Hogy a szüleim talán keresték az álmaikat? Lehet meg is találták. Az élet arról szól, hogy megküzdjünk a ránk váró feladatokkal, hogy célokat érjünk el. Nekem elfogyott az összes feladat, nekem ez az utolsó célom. Én, mint Vendy hazajöttem a szüleimhez, de csak a tenger várt meg. Ez volt a végcélom, tehát megérkeztem. A Földön mindent elvégeztem, most már fölkészülhetek arra az útra, mely csak ezután kezdődik, hol talán ott lesz anya és apa, ahol várni fogom örökké Davidet. Egy percre becsuktam szemem és még egy perc múlva éreztem a tenger hideg habjait az arcomnál, aztán a következőben…

Egy perc
(2010. december)
írta: Vendy Robert

„Egy csodálatos regény írójáról, aki végül mégsem nőtt fel. Magával ragadó”
THE BOOKLIFE

„Egyértelmű, Vendy regénye az Egy perc örökké beírta magát az írók történelmébe. Ez az alkotás pont attól fantasztikus, hogy az egyszerűsége és tisztasága sallangoktól mentes és valódi őszinteséggel meséli el a saját életét.”
MAX EMIL

„Vendy csak írni szeretett volna.”
DR. DAVID WILSON

Vendy Robert emlékére.
2010. október 24.

4. fejezet

Amikor a magány luxuscikk

Hétfő (este)

Szemszög: Hard

Akkor kezdődnek a problémák, amikor a magány már luxuscikknek számít. Most őszintén ki gondolnál, hogy egy lekésett busz ennyit jelent? Hát én nem. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy én nem az a Hard vagyok, aki szeretnék lenni. Akaratom ellenére gyerekként kezelnek, sőt talán amíg itthon lakom ez nem lesz másképp. Muszáj lesz lépnem.

Odasétáltam íróasztalomhoz. A szobám szó szerint olyan, mintha dehidratálták volna, mintha a polcokat domestossal maratták volne le fehérre. Fehér csempe, fehér falak, fehér bútorok és ahol nem fehér, ott rózsaszín. El se tudom képzelni, hogy valamikor ez tetszett.

- Kollégiumba kéne már lennem.

Csak és kizárólag ez lehet a megoldás, még itthon élek, csak a pici Hard leszek. Tessahoz is mehetnék, ugyan messze van az albérlete az egyetemtől és a szobatársai hárpiák, de egy-két napig elalhatnék ott, ha arra kerülne a sor.

Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolom-e az elköltözést, mindenesetre a search-ba bepötyögte a következőt: harvard kollégiumok.

Miért csinálom? Lemaradtatok? Akkor most olvassátok tovább történetem, onnantól, honnan abbahagytam. (Ültem a buszon)

< (tekerés hátra)

Robbie Williams – Bodies

A hangerőt maximumra tekertem, ki akartam zárni minden külső hanghatást, mert őszintén nem érdekelt mi volt a Szerelem az életem tegnapi részében, ahogy az se ki dögösebb Taylor Lautner vagy azaz ürge a Szerelmünk Lapjaiból.

Összejött, a saját gondolatomat sem hallottam, ezért hol az utat kémleltem, hol pedig szemhéjam belsejét. Egészen jól elvoltam magamban, nem kellett nekem társaság.

Épp az elhaladó embereket bámultam, ideges taxisokat és maszatos gyerekeket, mikor valaki megkocogtatta térdem.

Csak és kizárólag reflexből pakoltam le lábaim, azt gondolván egy öreg nő az, aki vagy le akar ülni, vagy csak nem helyesli, hogy összekoszolom a „tiszta” bútorzatot. Arra nem is gondoltam, hogy egy fiú fog lehuppanni mellém.

Pedig így történt. Először nem vettem ki fülhallgatómat, csak bámultam, az ismerősnek tűnő idegent. Az arca olyan egyedi, mintha láttam volna már, talán csak egy pillanatra valahol, de biztos voltam benne, hogy…

- …ó! – csak a végét hallottam köszönésének.

Ekkor se volt igazán kedvem kivenni a fülhallgatót, de megtettem.

- Szia! – köszöntem én is.

Nem szólt többet. Körülpillantottam a buszon, szinte teljesen üres volt, ezért döntöttem úgy, hogy szóvá teszem, miért vette el az ülést lábaimtól.

- Nincs máshol hely?

Egy gúnyos mosollyal fordult felém, amitől a gerincvelőmbe futott a rettegés.

- Ilyen jó nincs.

- Ha?

Feljebb csúszott az ülésben, hogy nagyobb legyen nálam, végig a szemembe nézett miközben beszélt.

- Hm… Mindig mindenki azt gondolja, hogy róla szólnak a dolgok.

- Ezt most értenem kéne?

- Nem ismersz meg – ez nem kérdés volt. Folytatta rejtélyességét – Pedig én egyszerre tudtam ki vagy.

- Bocs, hogy nem ismerek, minden jöttmentet, aki belül mellém – vettem pesszimistára a figurát.

Nem akartam tovább beszélgetni velem, nem volt szimpatikus számomra, sőt azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy borzongtam tőle és egyáltalán nem jó értelemben.

Nyilván az érzések nem voltak kölcsönösek, mert nem ült el és nem fejezte be a beszédet.

- Egy kicsit sem dereng?

Jobban szemügyre vettem. Megmaradt az érzett, de nem ugrott be.

- A-a - megráztam fejem. - Sorry.

- Hát az nagy kár – jelentette ki s úgy tűnt valóban így gondolja.

Fejét leszegve bámulta a padlót. Nem tudom, hogy mit akartam szívesebben, hogy a busz megálljon és leszállhassak, vagy, hogy elüljön mellőlem. Mind a két megoldás jónak ígérkezett arra, hogy eltüntessem az aurámból, de egyik se volt megfelelő.

Ám végül a sors megoldotta, a busz valóban megállt és ő felállt.

- Örülök, hogy viszontláthattalak Hard – mosolyogta ferde, minden sejtető mosollyal.

Ahogy teljesen felém fordult testével, és ahogy pontosan láttam profilját, arcának rezdüléseit, testtartását, mintha beugrott volna, hogy ki ő, de csak az tudatosította bennem sejtésem, ahogy ejtette a nevem.

„Egyből, mintha újra tíz éves lennék. Ott teremtem a Bostoni általános iskolában, mellettem Billy, aki épp arra készül, hogy fellökjön. Sikerül is neki. Elesek, majd értetlenül bámulok gyűlölködő szemeibe.

- Miért? – kérdem rekedtes sírástól gyanús hangon.

Ő csak mosolyog, ferde minden sejtető mosollyal.

- Inkább miért mondtál nemet? – kérdezte immár ő. – Hard!

Tudtam, hogy mire gondol. Tudtam akkor, abban a pillanatban, de nem bírtam elképzelni, hogy egy egyszerű nem miatt képes volt rám kenni Bolyhoska eltűnését.

Gyűlöltem mindenegyes porcikámban, gyűlöltem a képét, mosolyát, szemeiben a vad és leplezetlen dühöt. Ő csak bámult rám, mosolygott, hogy miatta szöktek könnyek a szemembe. Fel akartam állni. Tudtam, hogy simán lenyomnám, ő nem sportolt én pedig tanultam harcművészetet. Vissza tudtam volna adni, de valahogy még sem. Az erőm, mintha elpárolgott volna. Gyönge voltam.

Aztán anya lépett be az ajtón és az emlék megszakadt.”

Látta, ahogy leesik a tantusz, erre csak szélesebb lett képén a mosoly, de nem állt meg magyarázkodni. Hátat fordított majd leszállt a buszról, az pedig elindult. Megemelkedtem, egy pillanatig azt képzeltem utánamegyek, leszállok én is, majd jól elbeszélgetek vele a történtekről, vagy nem beszélgetek, csak visszaadom, amit egyszer kölcsönadott, egy hatalmas, lökést s gyűlöletet. Viszont, mint mondtam az élet nem ilyen egyszerű. Visszahuppantam az ülésbe és csak figyeltem, ahogy a távolodó alakja elsétál a járdán.

> (tekerés előre)

Hogy az zaklatott-e fel, hogy találkoztam egy csöppet se kedves ismerősömmel, Billy Trevissel? Hát részben talán, de nem miatta akarok elcuccolni itthonról. Persze a napom borzalmas volt, ő se igazán segített a helyzeten, de ebben az ügyben csak apró kis szalmaszálnak bizonyult az óriási búzamezőn.

Ami igazán meghatározó esemény az, az ezután történtek.

< (tekerés hátra)

- Jó napot Miss.

- Magának is Martah – köszöntem házvezetőnőnknek.

- Mr. Madigen még nem érkezett meg – jelentette az igen fontos információt, bár szavaiból sosem derült ki, hogy Vesre vagy apára érti. Alapesetben tökmindegy lenne, de ma nem. Ha apa az, aki nincs itthon, akkor szembe kell néznem bátyám mindenkedő képével, viszont ha…

- Martah! – állítottam meg szavammal, mivel épp visszatért volna a konyhába, hogy befejezze, amit félbehagyott.

- Igen Miss?

- Az ifjabb vagy… - nem fejeztem be kérdésem, de nem is hagyta.

- Ves úrfi van itthon. Az ön édes apja nem érkezett még meg – válaszolt rögtön, aztán mielőtt újra feltarthattam volna elbaktatott. A „köszönöm Martah” kifejezést pedig csak magamnak suttogtam. Imádtam, amikor angolosan távozott a nemzetének megfelelően.

- Ez így nem lesz jó – leheltem, miközben lehámoztam magamról tavaszi kabátom, cipőm.

Nem is volt az.

Percekkel később Ves kopogott az ajtómon. Beengedtem, de úgy tettem, mintha valami igen fontos dolgon munkálkodnék, kábé matematika értékűn.

Nem szegezte nekem egyből a kérdést, hanem először leült kanapémra. Úgy viselkedett, mintha csak a bútor kényelmessége érdekelné, persze csak erőt gyűjtött ahhoz, hogy rákérdezzen.

- Jó vagy? – amit persze meg is tett.

- Nem – válaszoltam unottan. Nem fordultam feléje, hátam kellett bámulni, de ez nem akadályozott abban, hogy arrogáns legyek. - Azon gondolkodom, hogy elköltözök Alaszkába. Matt és Jeff olyan súlyos lukat égettek a szívemen, amit soha többé nem leszek képes behegeszteni.

Hallottam, ahogy a bútor megkönnyebbülve felsóhajt, mikor Ves idegességében felpattant róla.

- Oké, értem én! Erős vagy, Nem akarod, hogy beleszóljak bármibe veled kapcsolatban. Rendben – hangja higgadt volt, de éreztem benne a visszafogott agressziót.

Még mindig háttal ültem, lapozgattam az algebra könyvet.

- De egy valamit kérek tőled. Hagyd, hogy néha a bátyád legyek – éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, talán egy méterre állhatott tőlem.

- Anélkül nem megy, hogy pólyásnak néznél?

- Nem nézlek annak – suttogta inkább meggyőzőn, mint értetlenül.

Tudtam, hogy itt az ideje a szemébe nézni. Valóban tudni, hogy szavai hazugságok-e.

Zöldeskék szempárja, nem tűntek annak, de én átláttam rajtuk. Próbált úgy tekinteni rám, mint egy felnőttre, de persze nem sikerült neki.

- Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – jelentettem ki világosan.

Lehajtotta fejét. - Ez az elbukás pillanata. –

- A húgom vagy. Sajnálom, de másképp nem megy. - De igen, megy! – emeltem fel a hangom. – De te meg sem próbálod. Ne őrizgess engem a folyosókon. Ne keress meg minden szünetbe és legfőképpen, az én ügyeimbe ne árts bele magad.

- Ezt mégis, hogy értsem? Hagynom kellett volna, hogy tovább tiporjanak rajtad?

Elkaptam tekintettem, de ő nem engedte.

- Nézz magadra Hard! – mutatott foltos pólómra. - Ramatyul festesz, és ha nem lépek közbe nagyobb bajod is eshetett volna.

Ez talált az elevenembe. Felemelkedtem a székről, szembe kerülve Vessel.

- Meg tudom védeni magam! – csaknem ordítottam.

- Igen? – kérdezte gúnnyal vegyülve. – Hát én nem úgy vettem észre!

Dühös volt, ahogy én is. Vissza akartam vágni, de a helyzet az volt, hogy pont úgy történt, ahogy ő mondta. Nem tudtam megvédeni magam, pedig akartam.

- Nem vagyok gyerek már! – csak ennyire futotta.

- Akkor ne viselkedj úgy – suttogta újra közelebb hajolva az arcomhoz.

Lecövekeltem, ha leveszi hangerejét, az azt jelenti, hogy már a tetőponton van idegessége, de ezzel már nem volt egyedül. Felhúzott. Másodpercekig bámultam szemeibe, aztán a düh elöntött és egy hatalmasat löktem rajta. Enyhén megtántorodott, ám nem esett el. Megismételtem, addig folytattam, míg így nem szólt: - Hard, hagyd abba! Ezzel nem ártasz nekem.

De élvezem – nem mondtam ki viszont erősen gondoltam.

- Utállak! – szűrtem ki fogaimon keresztül.

Épp egy újabb lökésre készültem, viszont elkapta karjaim és a hátamra szorította azokat.

- Idefigyelj! Ne csinálj hülyeséget. Ne játszd a szuperhős Hard. Te csak egy lány vagy és…

- Hagyd meg magadnak a szexista kijelentéseid! – szúrtam oda, de nem foglalkozott velem.

- …és, ha állandóan lázadsz, még valakinek feltűnsz. Húzd meg magad és legyél olyan, mint minden fiatal.

Elengedett végre. Hátra léptem két lépést. Lihegtem, sokáig ficánkoltam s kissé elfáradtam.

- Mert neked szuperül bejött, mi? – most én jövök. – Apa és te szép kis páros vagytok, mit ne mondjak. Ügyesen eljátsszátok, hogy minden normális. Anyára rágyújtották a régi házunk, de ti még csak meg sem siratjátok – tartottam egy kis szünetet. – Ves most őszintén. Te soha nem akartál bosszút állni? Meg találni azt a férget és…

- És mi? Megölni? Ez lenne a számodra optimális megoldás – félelmetes volt az arca, hangja, szeme.

- Csak bosszút állni - suttogtam, de én nem a haragtól. – Anyát nem véletlenül…

- Hard, fejezd be! – közelebb lépett.

- Mert könnyebb, ha nem beszélünk róla? – kérdeztem kihívóan.

- Nem – válaszolta egyszerűen. – Viszont nem esik bántódásod.

És ezzel úgy döntött felhagy a beszélgetéssel. Végigmért csak úgy, mint reggel, de szemében, most nem vidámság inkább szánalom bujkált, aztán egyszerűen kilépett az ajtómon s itt hagyott magamba a dühömmel

> (tekerés vissza)

Tudtam, hogy a Vessel való beszélgetés nem lesz piskóta, de ez már túl sok volt. Négy év alatt felhalmozódó fájdalom egyszerre ömlött ki mindkettőnkből. A lénye nem én voltam, hanem anya s a borzalmas halála. Egy pillanatig se gondoltam, hogy a dolgok rólam szólnak. Ha mondhatjuk Billy tévedett.

Elhúztam a szám szélét. Kinyomtattam a talált oldalakat, már nem bírtam, kavarogtak elmémben a történések, nevek. Felkeltem, majd bebaktattam a fürdőbe. Lehámoztam magamról ketchupos felsőm, nadrágom és a többit. Hajamat kiengedtem majd beálltam a folyó tus alá.

Végre vége ennek a napnak, de mielőtt lefeküdtem volna aludni, még egyszer végig gondoltam milyen is volt a hétfőm.

Jeff és Matt tusakodás, Tessa és Ves közbelépése, az öreg nő megmentése, a képregény boltban Bret, Nick és Aaron, aztán a buszon a rég nem látott ellenség Billy Trevis, aztán úgy döntöttem a legfontosabb történések előtt, nem fog érdekelni mi történt ma. Még kora volt, hallottam, ahogy apa belép az ajtón és köszönti a távozó Martaht, aztán azt mikor Ves közli vele, hogy beszélniük kell rólam. Nyilván a kirohanásomról, de tudtam mára már vége a csatának, holnap új nap lesz, újabb bonyodalmakkal, újabb harcokkal, de ez az élet. Az én életem, ahol a magány luxuscikknek számít, hát ki kell élveztem a csendes éjszakát.

Na összejött a három komment, szóval fel is raktam a fejezetet. Remélem elnyerte a tetszéseteket :D Várom a véleményeket.

2/3. fejezet

Az utcán sétálva vizes hajjal, ketchupos pólóban

Hétfő (kicsit előbbre)

Szemszög: Hard

Nem kicsit tévedett Tessa, de nem fogom elítélni, amiatt, mert túlzott pozitivizmussal született. Vesre sem háríthatom a felelősséget, ő csak porbált a szerepéhez igazodni. Tehát megvédeni széltől, esőtől és két mutáns gorillától. A mutánsok is mindig ilyenek voltak, és az ilyenek nem változnak. Akkor? Mindez az én hibám? Magamnak köszönhetem nedves hajam, foltos pólóm, fájó bokám? Nyilván. Más nem igen maradt.

Egy fiú kinyitotta nekem az ajtót, segített a lépcsőn lejönni. Pedig megmondtam neki, hogy kutya bajom, de mintha külföldi nyelven beszéltem volna, meg sem hallotta. Nyilván ő is ott volt az ebédlőben. Ez lehet a magyarázat arra, hogy nem kérdezte meg mi a szösz történt velem. Bemutatkozott, de nem kérdezte meg a nevem, tudta. A parkolóban sétálgatva felajánlotta, hogy hazavisz, de nem fogadtam el. Pont azért nem, amiért Vesnek sem engedtem meg. Eleget kaptam mára a sajnálkozásokból, máshogy kifejezve túltelítettségem volt.

Elköszönt a hogyishívjákjajelfelejtettemaneved és végre újra magamra maradtam. Nem vagyok depressziós, se magánságra vágyó törékeny főhősnő, aki még a normális futás fogalmát se ismeri. (Igen most Bellára gondolok a Twilight –ból. Olvastam, tetszett valamennyi része, de a csaj személyisége valahogy nem jött át. Nem mondom, hogy szar, de jó se.)

Visszatérve az utcán való sétálásra, elmélkedésre. A ma történtek eléggé felzaklattak ahhoz, hogy elgondolkozzak azon, mit csinálok rosszul. Nem érzem az életem említésre méltónak. A halálom után tíz, tizenöt év múlva már a nevemre se fognak emlékezni. Család szemlélet: Lesz egy férjem, viszonylag átlag feletti fizetéssel, két gyerek egy fiú egy lány. Munka, egy kiadónál, de a gyerekek után főállású családanya. Ves és apával való kapcsolatom töretlen.

Hát nem igazán csábító. Semmi izgalom, semmi happy.

Megálltam a padka szélén. Az autósok robogva hajtották gépjárművüket, üveges sehova se néző szemmel. Az emberek olyan vakok. – csúszott a gondolat agyamba. Ennek igazolása volt az, hogy a mellettem várakozó öreg nő, inkább néni. Lelépet a zebrára, és egy Volvo száguldozva tarot felé. Az nem fog a fékre lépni!

Követtem a nénit és megállítottam, mikor már alig fél méterre a Volvos elhúzott. Hogy melyikük a vak? Mindkettő. A nő nem szólt semmit, csak bólogatva sétált tovább a mögötte tartó tömeggel. Megmentettem az életét? Talán. Még sem érzem, hogy így lenne. Egy egyszerű lány voltam mindenki szemébe, egy egyszerű, de kedves lány.

Valakinek nem rendeltetett a köszönet. Bezzeg, ha egy dalia legény lennék.

Az embercsoport elvonult, én még mindig ott álltam az utca oldalán. Nem ámuldozva, arról rég letettem, de nem mondom, hogy nem esett le az állam egy másodpercre. Valahogy nem volt energiám kivárni a következő szabad pillanatot. Visszatértem a járdára. A sétálás, lehet jót tett a bokámnak, mivel már sántikáltam olyan feltűnően, csak mintha kitörte volna a cipő a sarkam.

Nem erre szoktam menni a buszra, a másik oldalon van a megálló. Az utca erre eső oldalának üzleteit csak távolról láttam. Nem is tudtam miket árulnak, csak néhány tábla derengett. Viszont jobbnak találtam nem az üzleteket csodálni, vagy az erre járkálókat, otthon egy szabad percem se lesz az elmélkedésre. (Többnyire ezért járok busszal.)

Miután az ebédlőben jól kicsinált Jeff és Matt, Tessa utánam jött a WC-be.

- Túlélem – válaszoltam kérdésére.

- Elég ramatyul nézel ki.

- Inkább ne próbálj felvidítani – vetettem oda, kissé harapósan.

Tessa nekidőlt a mellettem lévő csapnak. Figyelte, ahogy leöblítem a hajam, ahogy kicsavarom belőle a vizet és a hősugárzónál próbálom megszárítani, nem sok sikerrel. Ezek után levettem piros foltokkal díszített szürke pólóm. Azt is a víz alá dugtam, enyhén megfakult színe, de nem jött ki, ráadásul így már csuromvíz volt. Félig-meddig kész voltam a szárítkozással, mikor becsöngettek a következő órára. A törit már lekéstem, nem akartam a matematikát is. Tessa indulás előtt még megdobott némi lelki fröccsel.

- Figyelj te idióta. Szeretlek, de ha Vest vagy magadat fogod hibáztatni. Én esküszöm, elráncigállak magammal a hétvégi tüntetésre.

- Isten ments! Még több te? Kösz, elég belőled egy is – mosolyogtam, mégsem érzetem úgy, hogy majd kicsattanok a boldogságtól. Ez a mosoly leginkább egy hazug „kösz jól vagyok” mosoly volt, amit tökéletesre fejlesztettem az évek során, ám nem Tessa esetében. Igaz, hogy szeleburdi és tökre fura egyed, de a legjobb barátnőm. Vest előbb átverem, mint őt. Így nem kérdés, észre vette-e a csalást.

- Este felhívlak – mondta és eltűnt az ajtó mögött.

Én még nem indultam. Odasétáltam a tükörhöz. Szemügyre vettem Hardot. Azt a Hardot, aki eltűrte, hogy a fiúk, így viselkedjenek vele. Azt a Hardot, akinek a külseje nem kicsit volt szétszórt. Ejtettem egy apró somolyt újra, aztán mosolyogtam és végül nevettem.

- Ami nem öl meg, az megerősít.

Kiléptem én is az ajtón és elballagtam matekra.

Vessel a következő szünetbe beszéltem. Megkérdezte, hogy haza vigyen-e, de elutasítottam, arra hivatkozva: Ki kell szellőztetnem a fejem. Még akkor is csak azt hajtogatta, hogy Jeff és Matt nem ússzák ezt meg. Különösebben nem érdekelt ez a téma. A kajakozó páros sorsa csak a legkisebb gondom. Persze nem mondom, hogy nem adtam volna vissza nekik, de…

A lényeg ennyi. Ez történt ma. Matek után informatikám következett. Aztán végelegesen kicsöngetek mára nekem és Most itt vagyok.

Hol is?

Megálltam, körül pislogtam az utcán, valami ismerős után kutatva. Meg is találtam a buszmegállót. A közelben nem volt zebra, ezért szoktam az előbbinél átmenni, de majd átfutok az útesten, ha nem lesz akkora forgalom. Karórámra sandítottam, hogy lássam időben vagyok-e, de persze nem voltam. Öt perce elment az, mellyel menni szoktam. A következő negyed óra múlva érkezik.

Nem keseredtem el, valahogy még örültem is annak, hogy nem érek haza a szokott időben. De addig mit csináljak?

Arra jutottam, hogy beülök egy Starbucks kávézóba, mintha az előző sarkon láttam volna egyet. Megfordultam, hogy visszafele tartsak, amikor a szemem megakadt, a mellettem lévő igencsak érdekes üzleten. Egy képregény bolt. Oké, mennem kéne tovább. Indulni akartam, de valahogy már nem vonzott a kávé íze. Érdekesebbnek ígérkezett ez. Dehogy én, egy képregény boltban? Nem tudtam ezen tovább töprengeni, mert a kezem már az üvegajtón volt s két pillanat alatt bent teremtem.

Nem jártam még soha ilyen helyen. Az újságoshoz egyáltalán nem hasonlított, inkább egy gyerekes kávézóhoz. Volt pénztár és pult is, ahol alkohol kivételével minden italt megtalálható. A gyerekes szó tényleg helyénvaló ebben az esetben. Az asztalokon szuperhős babák díszelegtek, ember nagyságú pappír figurákat állítottak a különböző képregényes standokhoz. Nem pont így ábrázolták őket a filmekben. Őszintén mondom egy báty mellett se jártam még ilyen boltban. Ves nem igazán szerettet álmodozni. Azt mondta azt csak a veszteseknek adatik meg. Jobban bírta a realistább dolgokat, például sport. És íme itt vagyok én! Karatézok, pedig lány vagyok.

A vásárlók nagyját tinédzserek alkották, de ugyanúgy láttam harmincas éveikben járó férfiakat és apró gyerekeket. Egy közös volt csak bennük. Az arcuk, ahogy élvezettel lapozták fel az újságokat.

Első gondolatom: Én nem tartozom ide.

Nem a vizes kontyba fogott hajam vagy ketchupos pólóm miatt, nem is én voltam az egyetlen lány, valahogy csak úgy. Ezen a véleményen a boltban lévőkkel osztoztam, de nem állt szándékomba távozni. Odabicegtem az egyik pulthoz, tartalmát kémleltem. Az egész újság, mit kezembe tartottam, még ha anyanyelvemen írták kínai volt számomra. Valamilyen Ugarok népéről szólt. Nem igazán tetszett.

Felnéztem, hogy nem látok-e meg ismerős nevet, Pókember, Batman, Macskanő, Hulk, Szuperman, Fantasztikusnégyes vagy valami más. Arrébb sétáltam, mert egy ígéretes „superheroes” feliratú standot vettem észre az üzlet végében.

Ott már sokkal inkább kibontakoztam. Ismerős címek, ismerős nevek, de nem mondhatom, hogy értettem minden gépelt szakaszt.

Aztán egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy valaki figyel. Üldözési mánia, vagy mi fogott el. Tekintetem egy asztalra szegeződött, ahol ismerős arc bámult vissza.

Bert, Bert Wihte. Együtt járunk történelemre. Az gondoltam, na jó, itt az idő elsprintelni, de eszembe ötlött, hogy pénteken TZ-t írunk. Kellene az óra anyaga és ő jó tanuló, viszonylag olvashatóan ír, sőt segítőkész. Tökéletes! De milyen ciki, hogy azután, hogy bámultak odalépek melléjük, végül úgy döntöttem nem fog érdekelni.

A külsőm úgyse szalon kész, akinek zavarban kéne lennie az én vagyok.

Így rávettem magam a mozdulásra, mikor melléjük léptem ők az asztal lapját tanulmányozták nagyban, sőt sugdolóztak.

- Szia Bert! –fordultam a nevén nevezett személyhez. – Sziasztok. Zavarok?

Ezt a részt láttátok már… én se tudok több újat hozzá tenni.

> (tekerés előre)

Kiléptem a boltból, de volt bennem egy tüske, egy tüske, amit az egész jelenet hagyott után szereztem. Valahogy velük könnyebb volt a beszélgetés, mint bárki mással a világon. Az gondoltam ők úgyse ítélnének el, bármit tennék, mindig úgy néznének rám, mint egy csodára. Imponált nekem a gondolat.

Átslisszoltam az úton, néhány autós rám dudált, de őszintén, magasról leszartam mit csinál a vakok népe. Vak voltam én is, egészen addig, míg be nem léptem abba az üzletbe.

Felszálltam a buszomra, mikor megérkezett. Lábaim magam alá húztam és háttal az ablaknak ültem. Mint mindig most is alig voltak utasok, így megengedhettem magamnak, hogy kényelmesre véve a figurát, telefonomon zenét hallgassak.

3. fejezet

Captain America <- ezt csak a lúzerek szeretik

Hétfő (még mindig :/ később egy másik helyen)

Szemszög: Aaron

- Elméletileg mindenki annak született – válaszoltam könnyedén, mintha a téma nem is lenne vita tárgya.

Kezemben lóbáltam a nevezetes képregényt, nyomatékosításképpen. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy az ember lehet szuperhős, mindenféle különleges erő nélkül. Elhivatottság kell hozzá, bátorság és nem kevés őrültség.

Bert, arca megfeszült válaszomra, kész volt, hogy kiadja magából véleményét, ahogy én is a fogadására.

- Ez baromság! – és tessék, a legkifinomultabban kezelte a helyzetet.

Nick egyetértően bólintott, mintha ezzel a két szóval Bert olyan sokat mondott volna. Nick és Bert belenyugodott már abba, hogy kalandokat, maximum az újságokon, filmeken keresztül élhetnek át. Ezzel nem azt mondom, hogy én nem így lennék, de néha elmerengek azon, mi lenne, ha…

és persze odajutok ki: bármi is, nincsen, tehát felesleges időtöltés ezen rágódni.

Most valahogy mégis úgy éreztem nem temethetem el gondolataim. Végighúztam a borítón görcsös ujjaim. C-A-P-T-I-A-N A-M-E-R-I-C-A ez állt a fejlécszövegben. Életem első képregénye ez volt, az ezerkilencszázkilencvenkilences kiadás az Marveltől. Régen lemondtam arról, hogy újra a kezembe foghatom, tizenkét éven át kerestem ezt az egy példányt. Még emlékszem mikor először tapintottam rá…

- Papa, papa! Mi ez?- szorongattam piszkos mancsaim közt a csoda tárgyat.

Apa rám pillantott, érdeklődve figyelt. Feltápászkodott motorja mellől, hogy mellém léphessen olajfoltos lépteivel. Elvette tőlem, amiáltal az újságra is került némi benzin. Egy darabig méregette belelapozott, majd csillogó szemekkel válaszolt:

- Ez itt fiam, a Captian America legújabb része – érdeklődve figyeltem tovább. – Egy képregényhős újabb kalandjának irata. – magyarázta, hogy gyermekfejem is megértse.

- Aszta – ámuldoztam, amint apa belelapozott és szemem elé tárultak különleges képes lapjai.

- Az ám! – jelent meg egy ferde mosoly borostás arcán. – Aaron jegyezd meg jól! Egy ilyen értékes újság többet ér bármilyen lánynál. Ez által te is lehetsz szuperhős.

És én megjegyeztem. Ahogy azt is, hogy mit vésett utolsó lapjára, mikor elküldte ezt egy antik képregény gyűjtő boltnak. Fogalmam sincs hány kézen ment keresztül, de aki hozzá jutott elolvashatta, azt az egy sort.

„Ezt csak a lúzerek szeretik”

Bántó? Lehangoló? Azt gondoljátok, hogy ezt jelenti? A sorok közt van az igazság – mondta apám, Jerald Lufkin. – csak a lúzerekből lesznek szuperhősök.

- Talán az – rántottam meg vállam.

A mozdulat hatására szemüvegem lecsúszott az orromra. Egy mozdulattal visszatoltam helyére s mikor újra felpillantottam, hogy Bert arcába nézhessek, megláttam valakit a háttérben.

A képregényes bolt ajtaja nyitva volt, előtte egy lány állt. Arca igencsak ismerős, de egyáltalán nem tudtam, honnan. Nem tudtam névhez kötni.

Arcán érdeklődés tükröződött, haját kontyba fogta és minthogyha nedves lett volna. Polóján fura foltok éktelenkedtek, de nem ezek miatt, bámulták őt annyira a vásárlók. Nem, koránt sem azért, hanem mert szó szerint gyönyörű volt. Egyáltalán nem illet be a környezetbe. Persze nem ő volt az egyetlen lány, de valahogy ő különbözött a többitől.

Szemem sarkából láttam, hogy nem csak én bámulom, Bert és Nick is erősítették a csapatott. A lány enyhén bicegve odasétált egy pulthoz. Figyelmesen tanulmányozta a címeket. Barátaim visszafordultak.

Bert szólt először:

- Hm, ki hitte volna, hogy a Madigen lányt itt fogom újra látni.

- Te most róla beszélsz? – böktem fejemmel a lány felé, aki már elvándorolt egy másik pulthoz.

- Hát nem az anyádról – hahotázta Nick.

- Honnan ismered? – hagytam figyelmen kívül Nicket.

Bert közönyösre próbálta venni a figurát. Megrántotta néhányszor vállát, egy díszfigurát vette a kezébe, majd csak így válaszolt:

- Közös a történelem óránk – de még nem fejezte be, csak szünetet tartott, mondandója között. – Egyszer, mikor beteg volt elkérte a jegyzeteimet.

- És mi a neve baromarc? – kérdezte Nick ingerülten.

Nem igazán tetszett neki, hogy Bert próbál információkat elrejteni. Láttam rajta nem csak engem izgat ez a lány. Bert és Nick is elfolytak szinte minden mozdulatára.

- A neve Hard Madigen. Ves Madigen húga. Másodéves tanhallgató.

Mindhárma újra a lányra bámultunk, akit mintha áram rázott volna meg úgy kapta fel a fejét és nézett a mi asztalunk felé. Ugyan csak egyszerre szegeztük pillantásunkat az asztalra barátaimmal.

- Szerintetek mit keres itt? – kérdezte Nick.

- Nyilván valamit a bátyjának vesz ajándékba – találgatott Bert.

Ves Madigen nevét már jobban ismertem, archoz is tudtam köti, de miért ne ismertem volna a Harvard egyik reménybeli csillagát, sportol, tanul ezért népszerű. Na meg a diákkör tagja. Tudtam, hogy van egy húga, de azt hogy ki, azt már nem. Na és most itt van, hát tessék, jobb nekem se jutott az eszembe miért, de abban biztos voltam, hogy nem bátyának vásárol képregényt.

Szóvá is akartam tenni, amikor mellénk lépett, a bizonyos személy, Hard.

- Szia Bert –fordult a nevén nevezett személyhez. – Sziasztok. Zavarok? – kérdezte, ajkába harapott, de nem tűnt idegesnek, vagy zaklatottnak.

Ellenben barátommal, olyan piros volt, mint egy réti pipacs.

- Öhm… Dehogy. – szorította át a szavak fogain keresztül.

Én csak lopva sandítottam rá.

- Szia, Nick Boreanaz vagyok – nyújtott kezet.

- Én Hard, Hard Madigen – fogadta el.

Aztán felém fordult.

- Szia – mosolygott.

- Helló – nyújtottam én is a karom. – Aaron Lufkin.

Miközben puha bőrét fogtam mélyen a szemébe néztem, hátha ki tudok belőle valamit olvasni. Persze nem mondom, hogy nem voltam zavarban egy ilyen széplány közelében, de valahogy vonzott a tekintete.

A pillanat megszűnt és Berthez fordult vissza.

- Csak azért jöttem ide hozzátok, mert láttalak onnan – visszapillantott oda ahonnan érkezett. – és eszembe jutott, hogy jó lenne elkérni a mai jegyzeteid.

Bert bólogatott.

- Igen, persze odaadom – már nyúlt is a táskájáért. Közben azért rákérdezett miért nem volt bent ma órán.

Most először sütötte le szemeit és kezdte el a laminált padlót bámulni. Lehet, hogy zavarba jött, lehet, hogy csak így tartotta kedve, de mindenesetre hangja nem remegett, mikor válaszol.

- Hát, volt egy kis balesetem.

Ezt megmagyarázza enyhén szétszórt külsejét és, hogy miért bicegett.

- De ugye jól vagy? – kérdezte Nick teljes aggodalommal hangjában.

Hard elmosolyodott és bólintott.

Bert átadta füzetét Hardnak, aki hálálkodva fogadta el. Egy –két másodpercig némán bambultunk előre. Semelyikünk se tudta, hogy most mi legyen, csak Nicknek jutott eszébe valami nagyon fontos.

- Ma, ha két DC képregényt veszel, egyet ajándékba kapsz.

Hard nem igazán tudta erre mit mondjon, volt egy olyan sejtésem, hogy nem azért jött be az üzletbe, mert érdekelték a DC regények. Viszont abban is biztos voltam, hogy nem is miattunk. Hagytam magam ezen eltöprengni, addig, míg a lány nem közölte, hogy megy a busza, tehát mennie kell.

- Köszönöm még egyszer is Bert. Ígérem holnapra hozom. És örülök, hogy megismerhettelek titeket Nick és Aaron.

Egy közös „mi is”-sel köszöntük el tőle. Miután kilépett az utcára, még jó ideig nem szólaltunk meg. Emésztettük a történteket, aztán visszatértünk a képregények világába, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amelyet csak a boltban lévő emberek érthettek meg.

> (tekerés előre)

Este a kollégiumi szobámba, az ágyamon feküdve még a kezembe vettem a ma szerzett régen eltűntnek hitt képregényt. A borítón ott voltak apám olajfoltos ujjnyomai, s ahogy a végére lapoztam meg is találtam az a sort apám göcsörtös kézírásában.

- Ezt csak a lúzerek szeretik – olvastam fel.

És valamiért Hard Madigen jutott az eszembe, ahogy ma besétált a törzs helyünkre, olyan könnyeden és egyszerűen, mintha mindennapi lenne számára ez a mozdulat. A barna szemei, arca még mind az agyban roptak örült táncot.

Csak egyszer voltam szerelmes egy lányba, aki hosszú hónapok után mondta meg, hogy sosem szeretett és azt hittem onnantól sohase leszek képes úgy érezni egy lány iránt, de az ember tévedhet.