5. fejezet

Lehull a lepella, titkokról la!

„Virág nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét.
Hozd vissza nekem,
ami enyém volt rég!”

Kedd
Szemszög: Hard

Megszokott mozdulatok, elhibázott szavak, megfagyott Ves és köztem a hangulat. Nem rímelve akarom kifejezni magam, de kábé egy tragikomédiába illő reggelünk volt. Most a kocsiban ülünk. Nem szól hozzám, nem dobol a kormányon, de a hangfalakból üvölt a zene. Coldplay-től a The Scientist. Rég nem hallgattam számokat ettől a bandától, azonban most tökéletesen illett a lelkivilágomhoz.
Vesre sandítottam fél szememmel, arcát leplezte a közöny. Nem láttam a szemét, nem láttam át rajta. Talán jobb ez így.
Elmémet túlzottan lefoglalta az, hogy mit beszélhettek meg este Ves és apa, így képes voltam teljesen kizárni magamból anya emlékét. Olykor előfordul, hogy megfeledkezem róla, most azt gondolhatná, az ember rossz vagyok emiatt, de a lényeg, hogy ember vagyok és hibázom, ám nem csak hibáim mutatják emberiségem, hanem az álmaim is. Tegnap este méreggel a szervezettemben feküdtem le, ez annyit tesz, hogy zaklatott voltam. Gondolom, amiatt álmodtam förtelmeset. Beleborzongtam, ahogy felidéztem.
Az elejére, hogy hogyan kezdődött nem emlékszem, de az álmok így vannak, nincsenek kezdetük, csak úgy belecsöppen az álmodó.

Fejezet végén egy videó, mely az álmot ábrázolja.

Feküdtem, egy poros betontalapzaton feküdtem. Fülemben egy dallam zengett, az melyet még kiskoromba énekelgetem. Mintha bevertem volna a fejem, mert alig bírtam felülni, azért próbálkoztam, teljes erőmből. Aztán hirtelen egy férfi állt mellettem, akinek az arcát a sötétben nem láttam. Csak egyetlen pislákoló neonlámpa égett és az is pont úgy helyezkedett el, hogy elvakítson. A férfi nem mozdult csak nézett s valahogy beugrott egy emlék, egy igen régi elfeledett emlék. Sue áll mellettem, a vállamat fogja, azt suttogja fülembe, hogy nem lesz semmi baj, vagyis ezt csak képzelem, mert tudom, hogy igazából azt mondta menünk kell. Sosem mondta, hogy minden rendben lesz, ő is meg volt rémülve, de mindig hinni akartam, hogy legalább ő tudta mit tegyünk. Az emlékkép megszakadt s újra ott voltam a férfi mellett. Beszél hozzám, tudom, beszél, nem értem, nem hallom. Én is szólok: - Kérlek. Ekkor tudatosul bennem igazán, mit fog tenni. Meg fog ölni. Leguggol, szemembe néz. Nem árul el semmit magáról, mert nem látom, egyszerűen nem látom. Aztán megteszi, belém szúr valamit, pont a szívembe. Később, látom magam fentről, ahogy fölém hajol gyilkosom, még valamit mond, majd feláll és elsétál.

Az álom itt ér véget. Én zihálva ébredtem fel, verejtékben úsztam. Igazából, amit éreznem kellett volna ezek után, talál a félelem, de bennem akkor csak méreg, düh kavargott.
És Ves?
Egész reggel nem szólt hozzám, nem mintha én kerestem volna társaságát. A fürdőbe hangtalanul suhantunk el egymás mellett, kapkodva pakoltunk össze, készítettük el magunk, de nem szóltunk, egy hangot se. Ha véletlenül pedig egymáshoz értünk két szúrós pillantás és vissza a monoton mozdulatokba. Komikus, tragikus ezért mondom, tragikomikus.
Az autó megállt az ismerős parkolóban. Bátyám szállt ki először. Filóztam egy kicsit, hogy kövessem-e egyáltalán, ám egyszerűen azt tettem. A Bentley felett egymásra sandítottunk, ez jeges árként hatott mindkettőnkre. Ves végül csak bólintott s elszelelt az aula ajtaja felé.
Nem mondom, hogy nem fájt. Szerettem a bátyám, kapcsolatunk sosem volt egysíkú, de így, ennyire még nem vesztünk össze. Mint már mondtam, oly sokszor a düh volt az egyetlen, ami kavargott bennem. Mikor Ves eltűnt az ajtó mögött megengedtem magamnak, hogy körbe nézzek. Őszintén szólva Tessa Priusát kerestem. Reménykedtem, hogy ma is elkésik. Beszélni szerettem volna vele a költözős ügyről, mert pontosan tudtam, hogy ma, ha apa otthon lesz, hát… inkább nem is akarok belegondolni.
Sajnos őrült hippi barátnőm kocsija két sorral arrébb parkolt, viszont nem volt időm ezen bosszankodni, mert valaki a nevemet kiáltotta. A hang irányába fordultam s megláttam egy fiút. Azt a fiút, aki tegnap ott volt a képregény boltba. Bret barátja, az úgy nevezett… az úgy nevezett…
- Szia! – köszöntem neki, mikor megérkezett mellém.
- Hello, Hard! – mosolygott, széles meleg mosollyal.
Megnyugtató kisugárzása volt Aaronak, vagy Nicknek?
Viszonoztam mosolyát, de erre, mintha zavarba jött volna. Némán álldogáltunk egymás mellett, nem tudtam, hogy nevezzem, így jobbnak láttam nem megszólalni. Csak somolyogtunk és somolyogtunk. Kellemes volt a közelsége, pedig talán kínosnak kellett volna lenni.
Aztán megtörte a némaságot:
- Csak… öm láttam, hogy egyedül vagy. Gondoltam köszönök.
- Aha – hogy meg kellett szólalnom, már nem ígérkezett, annyira nyugtatónak. - Oké, hát köszöntél.
- Aha.
A csend mi eddig köztünk lebegett átváltozott hirtelen kínossá. Feszengtem, ahogy ő is.
- A-arra…
- Figyel…
Egyszerre kezdtünk bele, aztán, mint a filmekben, mindketten elhallgatunk. Ajkunkon újabb mosoly.
- Mondjad csak – adtam meg neki az elsőbbséget.
- Hát, oké – nevetett, ahogy rázkódott válla előre hajolt és szemébe lógott barna göndör haja. – Ni-nincs kedved délután…
- Várj! – állítottam meg. – Ugye te most nem randira hívsz?
Valódi félelem rejtőzött bennem, legkevésbé egy randira lett volna hangulatom.
- Ő, nem – mondta határozottan.
- Nem? – ez viszont meglepett.
Egy picit még egómnak is rosszul esett, de inkább rákérdeztem:
- Akkor?
- Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy délután nincs-e kedved beülni velem egy kávéra?
Most már nem értettem. Akkor most mi van?
- De…
- Ez nem randi!
- És mi különbözteti meg a kettőt?
- Az, hogy nem leszünk egyedül – valahogy határozottabb lett hanglejtése.
- Páros randi? Az is randi – mosolyogtam, bár nem akartam megsérteni talán Nicket, de nem igazán volt az estem. Ugyan kedves, meg minden, és ha kicsit megváltoztatná a külsejét, akkor talán…
Elhessegettem az ötletet, nem is akartam ilyesmire gondolni.
- Nem, senki nem fog randizni senkivel, csak van két jegyem egy múzeumi kiállításra – magyarázta.
- Azt mondtad kávézni megyünk? – még mindig nem mondtam volna neki nemet?
- Utána beülhetünk oda is.
Mosolyogta s ahogy szemüvegén keresztül belebámultam azokba a zöldeskék szemekbe rájöttem, hogy ez a fiú nagyon is jó fej. Miért ne lehet, hogy ilyen barátaim legyenek?
Azt gondolta, hogy nemet fogok mondani. Láttam rajta, hogy már készül a védőbeszédre, de megelőztem.
- Rendben.
- Tessék? – mintha nem hitte volna el.
Felhúztam szemöldököm. Most komolyan ezt fogja csinálni? Miért ne mondhatnék igent, anélkül, hogy meglepődne? Kicsit idegesített, mit gondolhat róla. Ezért elkezdtem hadarva magyarázni, nem is figyeltem arra, amit mondok.
- Figyelj Nick, én szívesen elmegyek veled, arra a múzeumi kiállításra. Kedvesnek és szórakoztatónak talállak. Komolyan nem értem miért kell ezen ennyire meglepődni – mosolyogtam.
Valóban örültem neki, mintha dühöm nem is létezett volna, mintha Vessel nem is vesztünk volna össze, mintha nem nyomasztana a tehetetlenség. Mosolyogtam, de nem azért, mert ő is, csak simán jól esett.
- Mit mondtál? – kérdezte már ő felhúzott szemöldökkel.
Értetlen lettem, jókedvem fagyos nyoma maradt már csak.
- Azt, hogy elmegyek.
- Igen – helyeslőn bólintott – De minek neveztél?
Ekkor már értettem mi a baja. Legszívesebben felsikítottam volna. Én szamár! Nagy hibát követtem el, óriásit. Szemeim kikerekedtek, számat is eltátottam.
- Nick? – tette fel a kérdést, inkább csak magának, hogy valóban ezt hallotta-e.
- Annyira sajnálom – mentegetőztem. – Idióta vagyok. A neved Aaron, Aaron Lufkint. Nem igazán jó a névmemóriám, sajnálom.
Összevont szemöldökkel, ráncolt homlokkal bámult le a földre. Nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel.
- Tudod már elkezdődött a tanítás, nekem…
Indult volna, ám utána szóltam.
- Aaron, sajnálom, tényleg.
Bólintott, elfordult. Újra szóltam, nem szerettem volna, hogy itt hagyjon így.
- Akkor mire, hova?
Erre visszanézett, végigmért fejem búbjától egészen a cipőm talpáig. Egyfajta megállapítást végezhetett, talán felmérte, a helyzetet. Érdemes-e…
- El-elnézetem a dátumot, nem ma lesz.
És ezzel ő is kisétált az életemből. Persze, hogyne, elnézte a dátumot, ez kábé olyan mintha a képembe mondta volna: Sekélyes vagy Hard Madigen! Egyáltalán nem érdemled meg a barátokat! Tudom, hogy marha voltam, de attól még ennyi miatt? Oké nem tudtam a nevét, de az ő viselkedése se volt udvariasabb. Tegnap láttam életemben először s nem gondoltam, hogy valaha újra összetalálkozunk. Mérgem visszatért, újra Vesre gondoltam és apára, hogy milyen veszekedés fog rám várni ma. Talán reménykedtem abba titkon, hogy Aaron okot ad rá mai távollétemre, de nem csak ezért mondtam igent. Nem is ismertem mégis kedves volt velem, mellette mintha fellélegezhetem volna. Minden reggel a tükör előtt elkészítem az aznapi maszkomat. Vannak „kösz jól vagyok” maszkok, vannak „nincsenek gondolataim” maszkok és a kedvencem „erős vagyok”. Aaron közelében tegnap és ma is ez a maszk lehullott, de az egészben mégis a legfurább, hogy nem bántam. Nem zavart látja-e igazi arcom, ő nem ismerte a maszkjaim, előtte még változhattam egy olyan Hardá, akiben talán érdemes volt hinni. Mindegy már, ezt a vonatot lekéstem.

Eddig nem volt időbeli tekerés se hátra, se előre. Nyilván hiányzott már. A suliba nem történt semmi extra. Tessa csak Tessa volt, nem említettem meg neki a költözés ötletét. Ves ugyanúgy vigyázott rám szünetekben, mint mindig, de ez sem új. Sport órán a futástól újra megfájdult a lábam, de attól még busszal mentem haza. Nem késtem le mellyel járni szoktam, mert nem mentem be a boltba, bár volt rá étvágyam.

> (tekerés előre)

Este van, tíz, kilenc körül lehet a time. Martaht apa váltotta úgy néhány perce. A szobámba vagyok, egy Stephen King könyvvel a kezembe ülök az ágyamon és várom a kivégzést. Várom, hogy mikor hív le apa a földszintre. Nem kell sokáig, mert már hallom is Ves lépteit szobám ajtaja előtt. Kopogás.
- Gyere!
Benyit, csak fejét dugja be.
- Beszélnünk kell – mondja egyszerűen.
- Mintha erre magamtól nem jöttem volna rá – dünnyögtem bajszom alatt gúnyos megjegyzésemet.
Percekkel később apa, Ves és én a dolgozószobában ülünk, egy- egy fotelben. Semelyikünk se néz a másikra, nem beszélünk, ez a kínos csend. A szótárban a mi képünk szerepel a szó mellett. Aztán apa arra jut, hogy ideje belekezdeni.
- Hard, tudom, hogy szerinted, amit én és bátyád csinálunk nem helyes, de meg kell értened, mindet azért teszünk, hogy megvédjünk.
Josh Madigen, vagyis apám felkapott üzletember, nem egyszer szerepelt már a Cosmopolitanben a legsármosabb, legmenőbb férfiak listáján. Nem híres, de ismer sztárokat. Egyszer Usher-től kapott jegyeket a Gramyre. Persze ez az azelőtt volt, hogy anya meghalt. Azóta a modora nem változott, barátságos, vicces, ám… sebzett. Már nem olyan… ő már nem az a Josh Madigen, aki volt, túlzottan vissza akarja állítani a dolgokat, úgy tesz, mintha anya nem is számított volna.
- Mitől akartok folyton megvédeni úgy mégis? – ha apával beszélek, hangomban sosem bujkál gúny.
Egymásra sandítottak. Elmondják-e, mit tudnak? Ves megrázta fejét, de apán látszott, nem ért egyet vele. Visszanézett rám.
- Kicsim, figyelj, Hannaht tudjuk, hogy megölték – hangszíne rezzenéstelen, úgy mondja, mintha nem lenne nagy ügy. Talán apa tényleg túltette már magát? Vagy más van ezek mögött? – Ves elmesélte, hogy tegnap min vesztetek össze – ekkor újra bátyámra nézet – és bár ő nem gondolja, hogy készen állsz rá én tudom, hogy megbirkózol vele.
Ha azt gondoltam nem tudnak már meglepni, tévedtem. Előre csúsztam, ahogyan az ember szokott, ha valami érdekeset hall.
- Anyának a gyilkosát keressük – szólalt meg hátam mögül Ves. Nyilván felállt székéből.
Rá pillantottam, nem hazudott, valóban most igazat mondott. Kérdeztem volna, valamit, nem tudom, hogy mit, de valamit, ám apám folytatta Ves gondolatát.
- A lényeg az Hard, hogy az illető New Yourkban tartózkodik, biztos forrásból tudom.
Arcizma se rezdült, mikor a tényeket tálalta elém, mintha Brad Thomsont hallanám a későesti hírekből. Valószínűleg ezért reagáltam én is úgy, mintha nem lenne nagy cucc.
- Szóltok a rendőrségen?
- Nem – rázta meg Ves a fejét. – Lezártnak tekintik az ügyet, véletlen balesetnek, nem szándékos gyújtogatásnak.
Igaz. Visszaemlékeztem, arra a Bostonpostra, amiben a tűzet leírták. Véletlen baleset, igen, pontosan ezzel a szóval illették.
- Akkor? – kérdeztem, valódi tudatlansággal.
- Felkeressük – mondta apa.
- Mi keressük fel? – nem tudtam elképzelni, hogy igazából magukkal akarnak vinni, mindig úgy tesznek, mintha még gyerek lennék.
- Én és Ves.
És persze nem, nem mehetek, mindig csak ők. Nem vagyok már gyerek!
- Én is menni akarok – hisztérikus ez a legjobb szó rám.
Felpattantam helyemről, nyomatékosítva szavaim.
- Túl veszélyes – magyarázta Ves.
- Mert neked nem? – most már a gúnyos.
- De, nekem is az.
- Akkor, mi a különbség kettőnk között?
Nem akarta kimondani, tudta, hogy amit szólna az fájna, de én kicsikartam belőle.
- Nincs semmi, amit mondani tudnál? Akkor megyek!
- Hard, te még csak egy fiatal lány vagy. Túl veszélyes ez neked!
- Itt maradsz Martahval, ő majd vigyáz rád – helyeselt apa.
Értetlenkedve bámultam mindkettőjük képébe. Ezt most nem mondhatják komolyan, ők elmennek megkeresni azt a férget én rám meg itthon bébicsőzködik a bejárónő? Ezek ketten megbuggyantak, ha azt hiszik, hogy hagyni fogom.
- Ezt nem tehetitek! – ordítottam.
- Hard, Hard, nyugodj meg! Mindezt azért mondtuk el neked, hogy ne csinálj őrültséget, míg távol leszünk. Reménykedtem abban, hogy elég érett leszel és elfogadod a különös helyzetet – ezt apám mondta.
Szívembe talált ezzel a mondatta és már tudtam veszett fejsze nyele az ügy. Jobb lenne visszavonulni, elfogadni, de nem volt lelkiismeretem hozzá.
- Rendem – mondtam, lenyugtattam magam. – Mikor mentek?
- Holnap reggel – válaszolt nekem Ves.
- Ilyen gyorsan?
- Már hetek óta tervezzük – szólt apa.
- Hetek óta? De miért csak most szóltok azon kívül, hogy nem csináljak hülyeséget?
Újra szemeztek, valamit még elhallgattak előlem.
- Nem akartuk igazából elmondani neked – vallotta be Ves.
- Nem tudtuk, hogy reagálnál, azt gondoltuk, ha nem tudod, nem fáj.
Hm, hát persze. Nem tudom, nem fáj fejem. Én viszont ezt az elvet nem véltem. Megpróbálnak megvédeni? Ugyan!
- Elképesztőek vagytok - leheltem.
Jól belenéztem mindkettejük szemébe, majd pedig megfordultam és kisétáltam. Nem volt értelme tovább veszekedni, már döntöttek, de nem csak ők, én is. Lehet, hogy harag gerjesztette bennem az indulatot és az ingert arra, hogy lépjek, de a lényeg, hogy indulásra készen álltam, csak a rajtpisztoly dördülését vártam.

És újra friss. :) Mint mondtam meghoztam. Egyébként sajnos kikaptunk, még szerencse, hogy tét nélküli. Holnap lesz az ami már számít :) Drukkoljatok!!! :D Egyébként komit várok, mert mivel ilyen sok olvasóm van már a határ is feljebb kerül :O

Hard álma