2/3. fejezet

Az utcán sétálva vizes hajjal, ketchupos pólóban

Hétfő (kicsit előbbre)

Szemszög: Hard

Nem kicsit tévedett Tessa, de nem fogom elítélni, amiatt, mert túlzott pozitivizmussal született. Vesre sem háríthatom a felelősséget, ő csak porbált a szerepéhez igazodni. Tehát megvédeni széltől, esőtől és két mutáns gorillától. A mutánsok is mindig ilyenek voltak, és az ilyenek nem változnak. Akkor? Mindez az én hibám? Magamnak köszönhetem nedves hajam, foltos pólóm, fájó bokám? Nyilván. Más nem igen maradt.

Egy fiú kinyitotta nekem az ajtót, segített a lépcsőn lejönni. Pedig megmondtam neki, hogy kutya bajom, de mintha külföldi nyelven beszéltem volna, meg sem hallotta. Nyilván ő is ott volt az ebédlőben. Ez lehet a magyarázat arra, hogy nem kérdezte meg mi a szösz történt velem. Bemutatkozott, de nem kérdezte meg a nevem, tudta. A parkolóban sétálgatva felajánlotta, hogy hazavisz, de nem fogadtam el. Pont azért nem, amiért Vesnek sem engedtem meg. Eleget kaptam mára a sajnálkozásokból, máshogy kifejezve túltelítettségem volt.

Elköszönt a hogyishívjákjajelfelejtettemaneved és végre újra magamra maradtam. Nem vagyok depressziós, se magánságra vágyó törékeny főhősnő, aki még a normális futás fogalmát se ismeri. (Igen most Bellára gondolok a Twilight –ból. Olvastam, tetszett valamennyi része, de a csaj személyisége valahogy nem jött át. Nem mondom, hogy szar, de jó se.)

Visszatérve az utcán való sétálásra, elmélkedésre. A ma történtek eléggé felzaklattak ahhoz, hogy elgondolkozzak azon, mit csinálok rosszul. Nem érzem az életem említésre méltónak. A halálom után tíz, tizenöt év múlva már a nevemre se fognak emlékezni. Család szemlélet: Lesz egy férjem, viszonylag átlag feletti fizetéssel, két gyerek egy fiú egy lány. Munka, egy kiadónál, de a gyerekek után főállású családanya. Ves és apával való kapcsolatom töretlen.

Hát nem igazán csábító. Semmi izgalom, semmi happy.

Megálltam a padka szélén. Az autósok robogva hajtották gépjárművüket, üveges sehova se néző szemmel. Az emberek olyan vakok. – csúszott a gondolat agyamba. Ennek igazolása volt az, hogy a mellettem várakozó öreg nő, inkább néni. Lelépet a zebrára, és egy Volvo száguldozva tarot felé. Az nem fog a fékre lépni!

Követtem a nénit és megállítottam, mikor már alig fél méterre a Volvos elhúzott. Hogy melyikük a vak? Mindkettő. A nő nem szólt semmit, csak bólogatva sétált tovább a mögötte tartó tömeggel. Megmentettem az életét? Talán. Még sem érzem, hogy így lenne. Egy egyszerű lány voltam mindenki szemébe, egy egyszerű, de kedves lány.

Valakinek nem rendeltetett a köszönet. Bezzeg, ha egy dalia legény lennék.

Az embercsoport elvonult, én még mindig ott álltam az utca oldalán. Nem ámuldozva, arról rég letettem, de nem mondom, hogy nem esett le az állam egy másodpercre. Valahogy nem volt energiám kivárni a következő szabad pillanatot. Visszatértem a járdára. A sétálás, lehet jót tett a bokámnak, mivel már sántikáltam olyan feltűnően, csak mintha kitörte volna a cipő a sarkam.

Nem erre szoktam menni a buszra, a másik oldalon van a megálló. Az utca erre eső oldalának üzleteit csak távolról láttam. Nem is tudtam miket árulnak, csak néhány tábla derengett. Viszont jobbnak találtam nem az üzleteket csodálni, vagy az erre járkálókat, otthon egy szabad percem se lesz az elmélkedésre. (Többnyire ezért járok busszal.)

Miután az ebédlőben jól kicsinált Jeff és Matt, Tessa utánam jött a WC-be.

- Túlélem – válaszoltam kérdésére.

- Elég ramatyul nézel ki.

- Inkább ne próbálj felvidítani – vetettem oda, kissé harapósan.

Tessa nekidőlt a mellettem lévő csapnak. Figyelte, ahogy leöblítem a hajam, ahogy kicsavarom belőle a vizet és a hősugárzónál próbálom megszárítani, nem sok sikerrel. Ezek után levettem piros foltokkal díszített szürke pólóm. Azt is a víz alá dugtam, enyhén megfakult színe, de nem jött ki, ráadásul így már csuromvíz volt. Félig-meddig kész voltam a szárítkozással, mikor becsöngettek a következő órára. A törit már lekéstem, nem akartam a matematikát is. Tessa indulás előtt még megdobott némi lelki fröccsel.

- Figyelj te idióta. Szeretlek, de ha Vest vagy magadat fogod hibáztatni. Én esküszöm, elráncigállak magammal a hétvégi tüntetésre.

- Isten ments! Még több te? Kösz, elég belőled egy is – mosolyogtam, mégsem érzetem úgy, hogy majd kicsattanok a boldogságtól. Ez a mosoly leginkább egy hazug „kösz jól vagyok” mosoly volt, amit tökéletesre fejlesztettem az évek során, ám nem Tessa esetében. Igaz, hogy szeleburdi és tökre fura egyed, de a legjobb barátnőm. Vest előbb átverem, mint őt. Így nem kérdés, észre vette-e a csalást.

- Este felhívlak – mondta és eltűnt az ajtó mögött.

Én még nem indultam. Odasétáltam a tükörhöz. Szemügyre vettem Hardot. Azt a Hardot, aki eltűrte, hogy a fiúk, így viselkedjenek vele. Azt a Hardot, akinek a külseje nem kicsit volt szétszórt. Ejtettem egy apró somolyt újra, aztán mosolyogtam és végül nevettem.

- Ami nem öl meg, az megerősít.

Kiléptem én is az ajtón és elballagtam matekra.

Vessel a következő szünetbe beszéltem. Megkérdezte, hogy haza vigyen-e, de elutasítottam, arra hivatkozva: Ki kell szellőztetnem a fejem. Még akkor is csak azt hajtogatta, hogy Jeff és Matt nem ússzák ezt meg. Különösebben nem érdekelt ez a téma. A kajakozó páros sorsa csak a legkisebb gondom. Persze nem mondom, hogy nem adtam volna vissza nekik, de…

A lényeg ennyi. Ez történt ma. Matek után informatikám következett. Aztán végelegesen kicsöngetek mára nekem és Most itt vagyok.

Hol is?

Megálltam, körül pislogtam az utcán, valami ismerős után kutatva. Meg is találtam a buszmegállót. A közelben nem volt zebra, ezért szoktam az előbbinél átmenni, de majd átfutok az útesten, ha nem lesz akkora forgalom. Karórámra sandítottam, hogy lássam időben vagyok-e, de persze nem voltam. Öt perce elment az, mellyel menni szoktam. A következő negyed óra múlva érkezik.

Nem keseredtem el, valahogy még örültem is annak, hogy nem érek haza a szokott időben. De addig mit csináljak?

Arra jutottam, hogy beülök egy Starbucks kávézóba, mintha az előző sarkon láttam volna egyet. Megfordultam, hogy visszafele tartsak, amikor a szemem megakadt, a mellettem lévő igencsak érdekes üzleten. Egy képregény bolt. Oké, mennem kéne tovább. Indulni akartam, de valahogy már nem vonzott a kávé íze. Érdekesebbnek ígérkezett ez. Dehogy én, egy képregény boltban? Nem tudtam ezen tovább töprengeni, mert a kezem már az üvegajtón volt s két pillanat alatt bent teremtem.

Nem jártam még soha ilyen helyen. Az újságoshoz egyáltalán nem hasonlított, inkább egy gyerekes kávézóhoz. Volt pénztár és pult is, ahol alkohol kivételével minden italt megtalálható. A gyerekes szó tényleg helyénvaló ebben az esetben. Az asztalokon szuperhős babák díszelegtek, ember nagyságú pappír figurákat állítottak a különböző képregényes standokhoz. Nem pont így ábrázolták őket a filmekben. Őszintén mondom egy báty mellett se jártam még ilyen boltban. Ves nem igazán szerettet álmodozni. Azt mondta azt csak a veszteseknek adatik meg. Jobban bírta a realistább dolgokat, például sport. És íme itt vagyok én! Karatézok, pedig lány vagyok.

A vásárlók nagyját tinédzserek alkották, de ugyanúgy láttam harmincas éveikben járó férfiakat és apró gyerekeket. Egy közös volt csak bennük. Az arcuk, ahogy élvezettel lapozták fel az újságokat.

Első gondolatom: Én nem tartozom ide.

Nem a vizes kontyba fogott hajam vagy ketchupos pólóm miatt, nem is én voltam az egyetlen lány, valahogy csak úgy. Ezen a véleményen a boltban lévőkkel osztoztam, de nem állt szándékomba távozni. Odabicegtem az egyik pulthoz, tartalmát kémleltem. Az egész újság, mit kezembe tartottam, még ha anyanyelvemen írták kínai volt számomra. Valamilyen Ugarok népéről szólt. Nem igazán tetszett.

Felnéztem, hogy nem látok-e meg ismerős nevet, Pókember, Batman, Macskanő, Hulk, Szuperman, Fantasztikusnégyes vagy valami más. Arrébb sétáltam, mert egy ígéretes „superheroes” feliratú standot vettem észre az üzlet végében.

Ott már sokkal inkább kibontakoztam. Ismerős címek, ismerős nevek, de nem mondhatom, hogy értettem minden gépelt szakaszt.

Aztán egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy valaki figyel. Üldözési mánia, vagy mi fogott el. Tekintetem egy asztalra szegeződött, ahol ismerős arc bámult vissza.

Bert, Bert Wihte. Együtt járunk történelemre. Az gondoltam, na jó, itt az idő elsprintelni, de eszembe ötlött, hogy pénteken TZ-t írunk. Kellene az óra anyaga és ő jó tanuló, viszonylag olvashatóan ír, sőt segítőkész. Tökéletes! De milyen ciki, hogy azután, hogy bámultak odalépek melléjük, végül úgy döntöttem nem fog érdekelni.

A külsőm úgyse szalon kész, akinek zavarban kéne lennie az én vagyok.

Így rávettem magam a mozdulásra, mikor melléjük léptem ők az asztal lapját tanulmányozták nagyban, sőt sugdolóztak.

- Szia Bert! –fordultam a nevén nevezett személyhez. – Sziasztok. Zavarok?

Ezt a részt láttátok már… én se tudok több újat hozzá tenni.

> (tekerés előre)

Kiléptem a boltból, de volt bennem egy tüske, egy tüske, amit az egész jelenet hagyott után szereztem. Valahogy velük könnyebb volt a beszélgetés, mint bárki mással a világon. Az gondoltam ők úgyse ítélnének el, bármit tennék, mindig úgy néznének rám, mint egy csodára. Imponált nekem a gondolat.

Átslisszoltam az úton, néhány autós rám dudált, de őszintén, magasról leszartam mit csinál a vakok népe. Vak voltam én is, egészen addig, míg be nem léptem abba az üzletbe.

Felszálltam a buszomra, mikor megérkezett. Lábaim magam alá húztam és háttal az ablaknak ültem. Mint mindig most is alig voltak utasok, így megengedhettem magamnak, hogy kényelmesre véve a figurát, telefonomon zenét hallgassak.