6. fejezet

Kit áruljak el?

Kedd

Szemszög: Sue

- Nehéz visszaemlékeznem arra a napra, nyilván sablonosnak hat, de valóban, mintha minden emlékem összemosódott volna egy elcsépelt hollywoodi drámával.

- Melyik filmre gondol? – kérdezte egyszerre Mr. Rooseb, reagálási időt se hagyott senkinek.

Feszengve pillantottam körbe, a csarnokban. Komolyan társadalmunk pszichológiája órán akarom megosztani legféltettebb emlékem? S nem csak az én emlékem, titkom. Nem tehetem meg ezt Harddal, volt barátnőmmel. Régen nem beszéltünk már ez igaz! Azt se tudom, hogy s mint van, de attól még nem teregethetem ki anyja halálát. Különösen úgy nem, hogy a tetteset még nem fogták el. Nem, Hard nem érdemli meg, sokat kapott, nem kell, hogy én is belerúgja, még ha nem is tudná meg, lelkiismeretem nem engedi. Hm, elmosolyogtam. Hard mindig lelki-fröccsnek nevezett.

- Csak hasonlatnak szántam.

Miért vesznek mindet ezen az órán olyan komolyan? Csak azért vettem fel, hogy legyen legalább egy olyan tantárgy, amiből könnyen levizsgázok. Hisz ki nem tud kilométereket beszélni a metakommunikációról?

Mr. Rooseb, akinek igazából doktorátusa van pszichológiából, feljött a lépcsőn aztán beült mellém.

- Kedves Susanne Ross kisasszony, ez az óra azért van, hogy beszélgessünk.

Vicces pásztoros bajuszán kívül nem láttam mást, annyira vonzotta tekintetem, hogy az már röhejes.

Az alsóbb sorokból valaki felkiáltott.

- Én azt hittem aludni fogunk!

Erre felröhög néhány, aki szintén ebben a hitben jelentkezett. Nem mondom, hogy én nem tartoztam közéjük.

Mr. Rooseb válaszolt:

- Dan, azt relaxációnak nevezik, de ez nem masszás óra, ha arra vágysz, akkor a Chickenből származó heti kereseted inkább arra költs el, mint tandíjra.

Elnémult a terem, a tanár pedig visszafordult felém.

- Tehát, elmondod mi zaklatott fel vagy sem?

Megfontoltam, mit válaszoljak, hisz most már elhiszem, amit Mr. Roosebről mondanak mind igaz. Félelmetes, ha szemedbe néz, semmi érzelem nem látszik az arcán se a

szemeiben, sőt semmi se derül ki róla, mintha egy fallal védené érzelmeit. Felállt tőle a szőr a tarkómon.

- Ha nem mondom el elégtelent kapok? – kérdeztem.

- Meglehet – bólintott, de ennyi, semmilyen más jelét nem adta, hogy ember.

Elemeltem tekintetem bajuszáról, ugyanis nyomasztó látványt nyújtott.

Hardra gondoltam, arra ahogyan láttam akkor. Megtört, valami benne megtört és bennem is. Tudom, hogy akkor és csakis akkor láttam először sírni, jó formán azt gondoltam képtelen rá, pedig Jennis elmesélte nekem, hogy általános negyedikben egy fiú fizikailag bántotta. Emlékszem rá, hogyan karoltam át, húztam magamhoz s egyben fogtam le, hogy ne mozduljon. Láttuk, láttuk, hogyan esik lángoló darabokra kertvárosi házuk.

- Sajnálom, de már nem emlékszem a részletekre – tagoltan ejtettem ki a szavakat, ügyelve arra, hogy ne halljon bele senki hazugságot.

Nem néztem Roosebre, de a hallgatók tekintetéből biztos voltam abban, hogy nem hisz nekem. Egészen biztos dühös.

Ezért lepett meg, amikor hallottam megnyikordulni a széket mellettem, vagyis nem ezen lepődtem meg, hanem azon, hogy nyugodt hangnemen csak egy mondatott vetett elém.

- Miss. Ross, kérem fáradjon ki!

Az elképedéstől két másodpercig lefagytam, de aztán vad pakolásba kezdtem, mert igen is tudtam ennek fele sem tréfa, ha nem veszek részt a közösségi munkában, az ajtón túl van a helyem. Ez a jelige volt belegravíroztatva az ajtóba a Dr. Hank Edison Rooseb feliratú tábla alá. Komolyan vette az órát s mindent, amit mond, ezért nekem is, úgy, mint mindenki másnak komolyan kellet őt vennem.

Néhány perc múlva már az emlegetett ajtón túl voltam, hátamon pumás táskámmal. Nem mondom, hogy rosszul döntöttem, Harddal végtére is nem tehettem volna meg, de piszkosul rosszul esett, hogy eltanácsoltak. Mindig jó tanuló voltam, szorgalmas és… csak sajnos lelki-fröccs is. Nem volt gusztusom soha a gerinctelen tettekhez, csak és kizárólag egyetlenegyszer tettem meg, akkor is Hard ellen követtem el, de azok után nem bírtam szemeibe nézni. Ennek a dolognak köszönhetően, vagyok ott ahol most vagyok. Hard és köztem megszakadt minden, nem vagyunk már barátok. Nem haragban váltunk el, arról szó sincs. Csak ő rájött, hogy valamit tudok, olyat ami talán fontos, de sosem mert rákérdezni, ahogy én se mertem volna elmondani. S végül ez feszengést szült, kerültük egymást, próbáltuk elfeledni, amit együtt átéltünk, ő azzal, hogy elkezdte a szépet keresni mindenben, én pedig azzal, hogy elutaztam mérföldekre.

Nem figyeltem merre tartok, csak akkor eszméltem fel, mikor már a buszon ültem, fejemet az ablaknak döntve. Két megállóra laktam a Yaletől, gyalog maximum húsz perc, de olykor szerettem tömeg közlekedni. Autózni viszont nem, mióta egyszer karamboloztam, valahogy félek beülni bárminemű kocsiba.

Két megállóval és néhány lépcsővel később már albérleti szobámban ültem. Falnak vetett lábbal, ágyról lelógatott fejjel.

Nem akartam visszaemlékezni. Nem akartam ismét átélni, de újra és újra bevillantak az emlékek.

Hard arca, a lángok, a kényelmetlen fűző és a meleg az arcomon, aztán az.

Újra próbáltam, nagyon is próbáltam kirázni elmémből a képeket, de csak négy éve volt, akár lehetne négy perc is, mit számítana, az emlékek ugyanúgy megvoltak s talán hevesebben izzottak, mint miután megtörtént.

És nem bírtam tovább, letaglózott, hagynom kellett, hogy túlegyék rajtam magukat, talán abban reménykedtem, ha visszagondolok rá és vége, újra folytathatom azt, amit eddig, feledni.

< (tekerés a múltba)

2007, Boston, kertváros, Dam utca 9604

- Ez milyen? – kaptam magam elé az enyhének nem nevezhető fogkrémszínű Csipkerózsika ruhát.

Hard szája elé kapva kezeit nevetett fel, majdnem megpukkant, de csak kiszorított magából néhány szót.

- Tö-ké-le-tes Sueee!

- Szerinted is? Szerintem is – aztán a gúnyát hónom alá csaptam.

Ám tudtam, hogy ez most komoly dolog. Ves tanácsolta még néhány nappal ezelőtt, mikor az utcán rám talált és haza vitt, hogy Harddal vegyünk részt a tavaszi bálon, melynek témája az 1800-as évekre nyúlt vissza. Jó ötletnek találta, végre kicsit kikapcsolódni, na és pontosan tudtam, hogy Hard imád beöltözni. Nem egy képet találtam róla, melyekben idióta ruhákban pózol.

Nem keresgéltem sokáig, levettem két hasonló mokka színű fűzős, kötős, kényelmetlennek tűnő egybe-ruhás szoknyát.

Az egyiket az ő fülkéjébe akasztottam, másikat a sajátomba.

- Te? – megfordultam és szembe találtam magam Mr. Krumpli orral és szódás szifon szemmel. – Ebben dögös vagyok?

Elkuncogtam.

- Hát, ezzel csak úgy vonzod a tekintetet és tuti biztos, hogy valaki szívrohamot kap tőle, szo azt kell, hogy mondjam igen.

Még sokáig bolondoztunk az őrült kiegészítőkkel és az ufonista ruhákkal, de végül annál maradtunk, melyeket beakasztottam. Mivel jóformán csórók vagyunk, a ruhákat csak kölcsönöztük a Mask & Fashionből. Egyáltalán nem egy trendi hely, még halloweenkor se, de ez minket nem érdekelt, nem úgy, mint Jennist vagy Alyt és Ajt. Talán most jobb is, hogy nem tartottak velük, annak is féktelenül örültem, hogy Hard nem hívta meg Tessát. Bírtam a csajt meg minden, de valahogy nekem fura egy picit.

A bolt előtt parkolt Hard Audija, azzal vitt haza és jött értem kilenckor, hogy elvigyen a bálra. Maga a rendezvény elég lapos volt, főleg öregek és koravének jelentek meg. Ám nagyszerűen feltaláltuk magunkat, majd nem sokkal tizenegy fele megérkeztek a korunkbeliek. A nevük feleslegesnek bizonyult, mert idióta nevekkel látták el az összest. Az egyik barna hajú alacsony lányt mesterséges cölöpnek hívták. Iszogattunk velük, na nem whiskyt, de alkoholt, aztán táncoltunk, beszélgettünk nevetgéltünk. Éjfél után nem sokkal döntöttük el, hogy lelépünk, mert a kezdetben viccesnek és menőnek tűnő társaság eléggé lapos és unalmas volt a való életben. Mondjuk ez csak az én véleményem, Hard szerint nem voltak rossz arcok, de ő ha az orra előtt lenne a homlokukra tetováltatva a LÚZEREK szó se venné észre, mondjuk talán nem is érdekelné.

Hard kocsijába szálltunk. Ő nem ivott, pedig noszogattam, hogy Ves úgyis beugrana értünk, azt gondoltam, ha már ő vett rá ennyit megtenne. de Hard túl makacs egy teremtésnek született. Azt hajtogatta folyton, hogy rá nem kell vigyázni és egyéb gyerekes szöveg. Én kissé, de csakis kissé alkohol mámorosan dudorásztam ősrégi számokat, köztük a Kiss On My List és sok mást. Madigenék eléggé a kertvárosnak a szélén laktak, kábé egy órás útra, szomszédjaik is tíz méteres körzeten kívül helyezkedtek el. Hard azt mondta aludhatok nála aztán holnap, vagyis ma reggel hazavisz, aminek persze nagyon örültem, mert halvány fogalmam se volt arról, hogy hova tehettem a kulcsom.

Kókadtan, talán álmomból ébredve pillantottam meg először a lángnyelveket, de akkor már a háznál jártunk. Hardnak először fel sem tűnt, csak mikor meghuzigáltam kabátja ujját.

- Te jó isten! – ordított fel s neki hajtott postaládájuknak, mely kibukott a földből talapzattal együtt.

Mintha erőre kaptunk volna, egyből kitisztult a fejem. A mozdulatsorra ugyan nem emlékszem, összefolytak ugyan is. Kézfejem a kocsi kilincsen, megbotlok az útpadkában, elesek, onnan bámulom a tűzcsóvákat, Hard mellém lép, de tovább megy, megfogom, visszatartom, próbálja lerázni kezeim, de erősen tartom. Sikerül kiszabadulnia, de megállítja egy sikoly. Mrs. Madigen sikolya. Újra megfogom vállánál fogva, beráncigálom egy fa mögé. Nem fogtam fel, féltem, szemeimből patakoztak a könnyek, ahogy Hard fájdalomtól, lelki fájdalomtól torzult arcán.

- Ne! – ordítja, de képtelen mozdulni.

Nem tudom, hogy honnan volt erőm és eszméletem visszatartani barátnőm, csak azt tudtam, hogy nem mehet oda. A tűz átölte a házat, meghalna, ha csak a közelébe menne.

Aztán átvette magát rajtunk a félelem. Letaglózott minket, gondolkodni se tudtunk csak bámultuk az égő házat. Hard életét és nem tudtuk pontosan, hogy az a sikoly valódi volt-e, vagy csak képzeltük, de abban nem kételkedtünk, hogy Hannahé volt.

Hard ismét mozdulni, akart, de rávettem, hogy hívjunk segítséget. Reménykedni akartam abban, hogy Hard anyja nincs benn, de ha mégis cselekednünk kell, még sem bírtam. Aztán végre meghallottuk a szirénákat és egy kicsit fellélegeztem, ahogy barátnőm is. Megindultunk az Audi fele, Hard előttem lépdelt. Talán mindketten egy kicsit lehiggadtunk, hogy nem lesz semmi baj, én emlékszem, hogy azt is mondtam, hogy mennünk kell, bár nem vagyok benne biztos, hogy hangosan is kimondtam.

Barátnőm épp telefonjáért nyúlt, miközben én a kerítésnek dőlve hallgattam a közeledő szirénát, figyeltem a tüzet. Messze voltunk a háztól, de még így is melegítette az arcom, a fűző kényelmetlenül elszorította tüdőmet, ezért pihelégzéssel vettem magamhoz oxigént.

Reccsent valami. Utána kaptam a fejem, azt gondoltam a házról szakadt le egy gerenda vagy valami hasolnó, mert meg kell hagyni jó nagy tűz volt, de aztán megláttam valamit a lángok mögött, a ház mögött. Nem is valamit, hanem valakit. Egy embert, egy férfit. Hunyorogtam a sötétben, hogy kivegyem, hogy megbizonyosodjak nem csak képzelem, de a következő pillanatban megérkeztek a tűzoltók és feje-tetejére állt még az is, ami már úgy volt. Az alak eltűnt elillant a szemem elől, de biztos voltam benne, hogy láttam.

Órákkal később a tüzet már eloltották és Mr. Madigen, Vessel már velünk volt. Ők szerencsére igazolták, hogy Hannah nem lehetett a házban, mivel elutazott Londonba, átcsábítani az ő kiadójukhoz az újabban felkapott angol írónőt, Celia Reest. Hard és én úgy tettünk, mintha megnyugodtunk, volna, de persze még mindig remegtünk a félelemtől.

Már reggel nyolc fele lehetett, mikor Hard és én a biztonsági előírások ellenére a ház maradványai mellet sétáltunk. Nem tudott mi vett rá minket erre, talán csak látni akartuk mekkora a kárt, vagy kiszabadulni a forgásból.

Nem tűnt Hard különösen szomorúnak, hogy minden, ami az élete volt, már csak hamu, de nem voltak különösebben nagy számok számára az emléktárgyai.

- Minden pótolható, kivéve az ember, aki szeretünk – ezt mondta mikor rákérdeztem.

- Ez igaz, de…- már ellenkezni akartam, hogy nem fog-e hiányozni a sok fénykép, plüssállat vagy a laptopja, de Ves magához hívta egy szó elejéig és én egyedül maradtam a volt Madigen ház hátuljánál.

Figyeltem őket, a két Madigen testvért, cseppet sem hasonlítottak. Hard alacsony volt, vagyis hozzá képest az, de inkább csak átlagos, barna göndör hajú, kissé ázsiai barna szemekkel, Ves pedig magas, izmos, szőkés barna hajú cseppet se ázsiai vágású kékségekkel.

Elmosolyodtam, aztán fellélegezve indultam meg előre.

- Még szerencse, hogy Mrs. Madigen elutazott – suttogtam magamnak.

Nem jutottam messzire, mert valamire ráléptem. Érdeklődve, összehúzott szemöldökkel kémleltem egy másodpercig, de aztán egyből felismertem. Elszörnyedtem, mert rájöttem, hogy nem csak képzeltem, akit láttam valóban itt járt.

- Egy halott! – hallottam a megdöbbentő hírt hátam mögül.

Egy tűzoltó fiú álldogált tétlenül a romok között.

Szemeim egyszerre Hardra szegeződtek, aki bátya mellett álldogált. A pillanat törtrészében találkozott pillantásunk és tudtuk mindketten, hogy amit ma hallottunk, láttunk abból semmit, de semmit az égvilágon nem képzeltünk.

Pillantásom elkaptam, hisz tudtam. Én tudtam, hogy kitette, vagyis legalább sejtettem, de nem volt merszem cselekedni, féltem. Nem tudtam mit tegyek, vagy, hogy kit áruljak el?

> (tekerés a jelenbe)

Mikor az emlékrohamból felocsúdtam, arra lettem figyelmes, hogy sírok. Sírok, hisztérikusan sírok, lábammal a falat rugdosom ökölbe szorított kezemmel a matracot verem. Akkor ott döntöttem, de a mai napig tudom, hogy rosszul.

Sziasztok olvasók!

Igen összehoztátok nekem a 6 kommentet, ráadásul elég gyorsan ezért igyekeztem feltenni minél hamarabb a frisset. Remélem nem kapkodtam el semmit és nem haragszotok meg azért sem, hogy várnotok kell Hard tervére. Remélem ráadásul tetszett is, s ha így van írjatok, hogy hozhassam a 7. fejezetet.