3. fejezet

Captain America <- ezt csak a lúzerek szeretik

Hétfő (még mindig :/ később egy másik helyen)

Szemszög: Aaron

- Elméletileg mindenki annak született – válaszoltam könnyedén, mintha a téma nem is lenne vita tárgya.

Kezemben lóbáltam a nevezetes képregényt, nyomatékosításképpen. Meg voltam győződve ugyanis arról, hogy az ember lehet szuperhős, mindenféle különleges erő nélkül. Elhivatottság kell hozzá, bátorság és nem kevés őrültség.

Bert, arca megfeszült válaszomra, kész volt, hogy kiadja magából véleményét, ahogy én is a fogadására.

- Ez baromság! – és tessék, a legkifinomultabban kezelte a helyzetet.

Nick egyetértően bólintott, mintha ezzel a két szóval Bert olyan sokat mondott volna. Nick és Bert belenyugodott már abba, hogy kalandokat, maximum az újságokon, filmeken keresztül élhetnek át. Ezzel nem azt mondom, hogy én nem így lennék, de néha elmerengek azon, mi lenne, ha…

és persze odajutok ki: bármi is, nincsen, tehát felesleges időtöltés ezen rágódni.

Most valahogy mégis úgy éreztem nem temethetem el gondolataim. Végighúztam a borítón görcsös ujjaim. C-A-P-T-I-A-N A-M-E-R-I-C-A ez állt a fejlécszövegben. Életem első képregénye ez volt, az ezerkilencszázkilencvenkilences kiadás az Marveltől. Régen lemondtam arról, hogy újra a kezembe foghatom, tizenkét éven át kerestem ezt az egy példányt. Még emlékszem mikor először tapintottam rá…

- Papa, papa! Mi ez?- szorongattam piszkos mancsaim közt a csoda tárgyat.

Apa rám pillantott, érdeklődve figyelt. Feltápászkodott motorja mellől, hogy mellém léphessen olajfoltos lépteivel. Elvette tőlem, amiáltal az újságra is került némi benzin. Egy darabig méregette belelapozott, majd csillogó szemekkel válaszolt:

- Ez itt fiam, a Captian America legújabb része – érdeklődve figyeltem tovább. – Egy képregényhős újabb kalandjának irata. – magyarázta, hogy gyermekfejem is megértse.

- Aszta – ámuldoztam, amint apa belelapozott és szemem elé tárultak különleges képes lapjai.

- Az ám! – jelent meg egy ferde mosoly borostás arcán. – Aaron jegyezd meg jól! Egy ilyen értékes újság többet ér bármilyen lánynál. Ez által te is lehetsz szuperhős.

És én megjegyeztem. Ahogy azt is, hogy mit vésett utolsó lapjára, mikor elküldte ezt egy antik képregény gyűjtő boltnak. Fogalmam sincs hány kézen ment keresztül, de aki hozzá jutott elolvashatta, azt az egy sort.

„Ezt csak a lúzerek szeretik”

Bántó? Lehangoló? Azt gondoljátok, hogy ezt jelenti? A sorok közt van az igazság – mondta apám, Jerald Lufkin. – csak a lúzerekből lesznek szuperhősök.

- Talán az – rántottam meg vállam.

A mozdulat hatására szemüvegem lecsúszott az orromra. Egy mozdulattal visszatoltam helyére s mikor újra felpillantottam, hogy Bert arcába nézhessek, megláttam valakit a háttérben.

A képregényes bolt ajtaja nyitva volt, előtte egy lány állt. Arca igencsak ismerős, de egyáltalán nem tudtam, honnan. Nem tudtam névhez kötni.

Arcán érdeklődés tükröződött, haját kontyba fogta és minthogyha nedves lett volna. Polóján fura foltok éktelenkedtek, de nem ezek miatt, bámulták őt annyira a vásárlók. Nem, koránt sem azért, hanem mert szó szerint gyönyörű volt. Egyáltalán nem illet be a környezetbe. Persze nem ő volt az egyetlen lány, de valahogy ő különbözött a többitől.

Szemem sarkából láttam, hogy nem csak én bámulom, Bert és Nick is erősítették a csapatott. A lány enyhén bicegve odasétált egy pulthoz. Figyelmesen tanulmányozta a címeket. Barátaim visszafordultak.

Bert szólt először:

- Hm, ki hitte volna, hogy a Madigen lányt itt fogom újra látni.

- Te most róla beszélsz? – böktem fejemmel a lány felé, aki már elvándorolt egy másik pulthoz.

- Hát nem az anyádról – hahotázta Nick.

- Honnan ismered? – hagytam figyelmen kívül Nicket.

Bert közönyösre próbálta venni a figurát. Megrántotta néhányszor vállát, egy díszfigurát vette a kezébe, majd csak így válaszolt:

- Közös a történelem óránk – de még nem fejezte be, csak szünetet tartott, mondandója között. – Egyszer, mikor beteg volt elkérte a jegyzeteimet.

- És mi a neve baromarc? – kérdezte Nick ingerülten.

Nem igazán tetszett neki, hogy Bert próbál információkat elrejteni. Láttam rajta nem csak engem izgat ez a lány. Bert és Nick is elfolytak szinte minden mozdulatára.

- A neve Hard Madigen. Ves Madigen húga. Másodéves tanhallgató.

Mindhárma újra a lányra bámultunk, akit mintha áram rázott volna meg úgy kapta fel a fejét és nézett a mi asztalunk felé. Ugyan csak egyszerre szegeztük pillantásunkat az asztalra barátaimmal.

- Szerintetek mit keres itt? – kérdezte Nick.

- Nyilván valamit a bátyjának vesz ajándékba – találgatott Bert.

Ves Madigen nevét már jobban ismertem, archoz is tudtam köti, de miért ne ismertem volna a Harvard egyik reménybeli csillagát, sportol, tanul ezért népszerű. Na meg a diákkör tagja. Tudtam, hogy van egy húga, de azt hogy ki, azt már nem. Na és most itt van, hát tessék, jobb nekem se jutott az eszembe miért, de abban biztos voltam, hogy nem bátyának vásárol képregényt.

Szóvá is akartam tenni, amikor mellénk lépett, a bizonyos személy, Hard.

- Szia Bert –fordult a nevén nevezett személyhez. – Sziasztok. Zavarok? – kérdezte, ajkába harapott, de nem tűnt idegesnek, vagy zaklatottnak.

Ellenben barátommal, olyan piros volt, mint egy réti pipacs.

- Öhm… Dehogy. – szorította át a szavak fogain keresztül.

Én csak lopva sandítottam rá.

- Szia, Nick Boreanaz vagyok – nyújtott kezet.

- Én Hard, Hard Madigen – fogadta el.

Aztán felém fordult.

- Szia – mosolygott.

- Helló – nyújtottam én is a karom. – Aaron Lufkin.

Miközben puha bőrét fogtam mélyen a szemébe néztem, hátha ki tudok belőle valamit olvasni. Persze nem mondom, hogy nem voltam zavarban egy ilyen széplány közelében, de valahogy vonzott a tekintete.

A pillanat megszűnt és Berthez fordult vissza.

- Csak azért jöttem ide hozzátok, mert láttalak onnan – visszapillantott oda ahonnan érkezett. – és eszembe jutott, hogy jó lenne elkérni a mai jegyzeteid.

Bert bólogatott.

- Igen, persze odaadom – már nyúlt is a táskájáért. Közben azért rákérdezett miért nem volt bent ma órán.

Most először sütötte le szemeit és kezdte el a laminált padlót bámulni. Lehet, hogy zavarba jött, lehet, hogy csak így tartotta kedve, de mindenesetre hangja nem remegett, mikor válaszol.

- Hát, volt egy kis balesetem.

Ezt megmagyarázza enyhén szétszórt külsejét és, hogy miért bicegett.

- De ugye jól vagy? – kérdezte Nick teljes aggodalommal hangjában.

Hard elmosolyodott és bólintott.

Bert átadta füzetét Hardnak, aki hálálkodva fogadta el. Egy –két másodpercig némán bambultunk előre. Semelyikünk se tudta, hogy most mi legyen, csak Nicknek jutott eszébe valami nagyon fontos.

- Ma, ha két DC képregényt veszel, egyet ajándékba kapsz.

Hard nem igazán tudta erre mit mondjon, volt egy olyan sejtésem, hogy nem azért jött be az üzletbe, mert érdekelték a DC regények. Viszont abban is biztos voltam, hogy nem is miattunk. Hagytam magam ezen eltöprengni, addig, míg a lány nem közölte, hogy megy a busza, tehát mennie kell.

- Köszönöm még egyszer is Bert. Ígérem holnapra hozom. És örülök, hogy megismerhettelek titeket Nick és Aaron.

Egy közös „mi is”-sel köszöntük el tőle. Miután kilépett az utcára, még jó ideig nem szólaltunk meg. Emésztettük a történteket, aztán visszatértünk a képregények világába, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amelyet csak a boltban lévő emberek érthettek meg.

> (tekerés előre)

Este a kollégiumi szobámba, az ágyamon feküdve még a kezembe vettem a ma szerzett régen eltűntnek hitt képregényt. A borítón ott voltak apám olajfoltos ujjnyomai, s ahogy a végére lapoztam meg is találtam az a sort apám göcsörtös kézírásában.

- Ezt csak a lúzerek szeretik – olvastam fel.

És valamiért Hard Madigen jutott az eszembe, ahogy ma besétált a törzs helyünkre, olyan könnyeden és egyszerűen, mintha mindennapi lenne számára ez a mozdulat. A barna szemei, arca még mind az agyban roptak örült táncot.

Csak egyszer voltam szerelmes egy lányba, aki hosszú hónapok után mondta meg, hogy sosem szeretett és azt hittem onnantól sohase leszek képes úgy érezni egy lány iránt, de az ember tévedhet.