1. fejezet

Merengés egy Bentleyben, nem rossz!

Hétfő

Szemszög: Hard

- Hard!

- Egy pillanat.

- Az már letelt. Gyere most, vagy leléptem!

- Jó, egy pillanat – ismételtem önmagam?

Az utolsó egyenes tincset behelyeztem a hajsütővas forró oldalai közé, mint egy marhahúst két grillsütő közé, nem sokkal lehetnek melegebbek azok sem. Ez a kis vacak megpörkölte a kisujjamat, komolyan tálalásra-készre égett. A tincset rácsavartam, majd lehúztam.

- Kész – jelentettem tükörképemnek, mintha az nem szenvedte volna végig a borzalmas procedúrát.

Összeborzoltam enyhén Schauma reklámosan göndör fürtjeim és fogpaszta reklámosan mosolyogtam hozzá, mint egy kis gólya az első bálján. A nyakamra fújtam egy kicsi parfümöt, valamilyen egzotikus illattal árasztott el, megigazítottam nyakláncom, majd Ves örömére lesuhantam a lépcsőn.

- Nem hiszem el, mindig miattad elkésünk! – méltatlankodott Ves a karfának dőlve.

- Azt hittem nem izgat – somolyogtam csibészesen, hiszen pontosan tudtam a mindene vagyok.

Felsegítette kabátom, csakhogy előbb elindulhassunk, vállamra vettem gagyidaszos táskám, mely megint fulladásig volt megtömve. Az egyetem már nem piskóta, mint a gimi volt. A kitűnő átlagom csak a jelest súrolja. Nem igaz, amit mondanak, hogy az egyetemre bekerülni nehéz csak. Egyáltalán nem igaz! Általános elsőtől kezdve kitűnő voltam, egészen Harvardon töltött második napomig. Első jegyem, egy hármas, lehangoló, de nem annyira, mint az, hogy a Mcdonaldsban csak tizenegyig van reggeli.

- Addig nem izgatott, míg magam miatt késtem – viszonozta egy ferde nézéssel.

- Miért is különbözik a kettő? – próbáltam valami értelmet keresni válaszában.

Közben beállítottam a riasztót, aztán kicsusszantunk az ajtón. Ves a kulcsát kezdte keresni farmerébe, de nem sok sikerrel járt. Egy darabig bámultam, vártam, hogy rájöjjön a rejtekhelyre, de azt csak várhattam. Ves kábé egy szenilis nagypapa szintjén van ilyen téren. Belenyúltam bőrdzsekije zsebébe és meglóbáltam előtte a zsákmányt. Gúnyosan elmosolyodott.

- Azért, mert csak – zárta le ennyivel.

- Ez nem kifogás! – csattantam fel.

- Nem is annak szántam – eleresztett meg még egy kimérten gunyoros mosolyt.

Végig nézett rajtam, szemügyre vette, mibe öltöztem, s mikor az arcomhoz ért, összekócolta mesterművem.

Legszívesebben levágtam volna neki egy pofont, de erősebb volt nálam. Néha úgy utáltam, hogy lánynak születtem. Vessel együtt jártunk karatéra kiskorunkban, és szívesen gyakoroltuk tudásunkat otthon, még ma is, de mindig ő nyert, kivéve, ha hagyta magát. Jó lett volna csak egyszer úgy igazán elpáholni, megmutatni, hogy én is vagyok olyan jó, mint ő.

- Fúúú, ezt nagyon megbánod! – játszottam mégis a harciast. Hátha berezel?

Ekkor már hangosan kacagot, mint az a bohóc a Batmanből. Széles szája különösen hasonlított vigyorpofára. Nem először láttam bratyóm hülye képét, de mégis lecövekeltem tőle.

- Aha, persze – gurgulázta.

Alapvetően Ves nem ronda, izmos, helyes és valóban okos, de még ha nem is lenne a bátyám sose tudnék leállni vele. Persze, fürtökbe lógtak róla a csajok, minden héten új játszótársat hozott haza, mégis, ő az a báty kategória. A legtöbb lány csak így tud rágondolni, azt hiszem.

Beszálltunk autójába, mivel nekem nincs, nemes egyszerűséggel csak így kifejezve. Persze saját választásból nem tartottam kocsit, mert egyszer karamboloztam, azóta nem tudom rávenni magam, hogy újra vezessek. Nevezhet bárki paranoiásnak, nem különösebben érdekel. A motor felberreget, Ves bekapcsolta a rádiót The Pretty Reckless –től a Just Tonight ment. Merengő üzemmódba állítottam magam, amint kigördültünk az útra.

Nem szeretek autózni, mert mindig anya jut az eszembe, ahogy a vezetőülésből hátrasandít rám. Kérlel, hogy ne sírjak, de nekem csak patakzik a könnyem, és a pulóverem már csontig elázott. Anya kevesebbszer sandít az útra, mint rám, jó szerivel csak engem néz, csitítgat. Emlékszem még szavaira, nem is tudnám nem elfelejteni.

- Kicsim, ne sírj! A nagylányok nem ejtenek könnyeket, túllépnek a problémáikon. Kérlek, kicsim az útra kell figyelnem. Hagyd abba! Ha szomorkodsz, amiatt, mert csúfolnak, csak folytatni fogják. Légy erős! Kicsim, Hard ne sírj!

De én sírtam tovább. Billy Trevis, miatt nyafogtam, mert azt mondta mindenkinek, hogy én öltem meg Bolyhoskát, a biológia órára tartott nyulat. Csak tíz éves voltam, ő meg tizenkettő. Mindenki hitt neki, még a tanárok is, mert megtaláltak egy véres rongyot a szekrényemben. Csúfoltak, Bolyhoska falónak neveztek, hogy az a rongy a szalvétám volt és elevenen megettem. Nagy botrány tört ki, de megállapították a nyulat senki se ölte meg, mert a véres rongy Peteré, aki azzal állította el az orrvérzését, de azt, hogy ki tette a szekrényembe, nem derült ki. Nekem lenne egy tippem.

A visszapillantó tükrön esőcseppek sejlettek. Október van, de mintha nyár lenne, nem is számítottam arra, hogy esni fog. A rohanó világ az ablakon túl is így volt ezzel.

Vesre sandítottam. Nagyban dobolt a zene ritmusára a kormányon. Ves sosem sírt, ahogy apa se. Anya temetését is szárazszemmel állták végig, mindkettőjük tekintette komor, eltékozoltra hasonlított. Sokat elmélkedtem azon, mire gondolhattak, de soha volt merszem rákérdezni, pedig anya már kereken négy éve halott, és négy éve halott a szomorúságom is.

Van, hogy egy közeli rokon halála után az ember, örökké morcos lesz, mindig sír és nap mint nap rágondol az illetőre, amikor meglátja a fotóját, vagy kedvtárgyát, de van olyan is, mint a mi családunk, akik egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Ha rágondolunk, nem egy tüske marad bennünk, hanem a jóra emlékezünk. Elmosolyodunk és éljük tovább életünket, mintha az illető csak egy kedves idegen lenne az utcán. Csak autózás közben emlékszem anyára, úgy igazán. Nem is értem hogyan van ez, de ha így alakult, hát nem vitatom a miértjét.

A kocsi megállt. Megérkeztünk a Harvard csodás intézményébe. Az első órák még nem kezdődtek el, az eső is úgy tűnik elállt, csak egy bús emléknek bizonyult. Ves elköszönt majd elindult az aula felé. Én nem követtem, álltam a gépjárműnek támaszkodva. Ez az egyetem, itt senki szóvá nem teszi, ha az ember elkésik, de Ves... Menthetetlenül pontos. Ellenbe az összes többi diákkal.

Az égre pillantottam. Gomolyfelhők gyülekeztek még, de esni többet már nem fog belőlük. Busszal megyek haza, döntöttem el így hirtelen. Anya emléke mára elült. Még egyet elmosolyodtam, amint eszembe jutott, ahogy megpróbált megtanulni palacsintát feldobni, de aztán ott maradt a levegőben az egész és én elsétáltam belőle.

U.I.: Bolyhoska még ma is vígan él. :D