I. novella - Johanna

Néha a legőrültebb dolgoknak lesznek a legjobb következményei. Miközben valami meggondolatlant, valami hülyeséget csinálsz, sosem félsz a következményektől, nem parázol folyamatosan, csak csinálod, ami jól esik, és akkor érzed igazán, hogy élsz. Az embereknek szükségük van ilyen esetekre, de néha jobban teszik, ha ezeket titokban tartják. És olyankor az emlék, az érés csak az övéké. A miénk.

Az élet nagy dolgairól való elmélkedés mindig ijesztő hatással van rám, olyankor mintha kikapcsolnának. Csak meredten nézek magam elé és teljesen lefagyok.

- Kami, jól vagy? – húzogatja a szemem előtt a kezét legjobb barátnőm, Bogi.

- Ja, élek még – mosolygok rá, miközben előveszem a táskámból a ropit. Éppen kajaszünet van.

- Mostanság mindig fáradt vagy – jegyzi meg, majd beleharap az almájába.

- Tudom – sóhajtom. Ki kell találnom valamit! – Sokáig szoktam tévézni és-vagy olvasni...

- Aha. És az hogy lehet, hogy még mindig nem olvastad ki azt a könyvet, amit egy hónapja adtam? – vigyorogja.

- Hát izé, más könyvet találtam!

- Na, mesélj! Ki az? – kérdezi egy mindentudó mosoly kíséretében.

- Ki kicsoda? – értetlenkedem.

- Akivel éjszakába nyúlóan beszélgetsz, aki miatt álmos vagy, aki miatt minden órán alszol, vagy hülye szivecskéket rajzolsz a füzetedbe, aki miatt már nem is vagy stréber és akiről nem vagy hajlandó beszélni nekem – sorolja nevetve. Én pedig elpirulok, mert teljesen igaza volt, s közben óriásit tévedett.

- Mi van? Kami, van barátod? – kérdezi vigyorogva Bálint, aki már évek óta oda van értem, de ez a vonzalom nem kölcsönös. Erre mindenki felfigyel és kérdésekkel bombáznak, mire én egy dühös pillantást vetek Bogira, aki csak szórakozottan felnevet.

- Igen, van – nyögöm ki végül.

- Bemutatod, kérleek? – könyörög Eszti.

- Majd egyszer. Talán – mondom, miközben kimegyek a teremből.

Ez nem igaz! Nincs is pasim. Mármint Ö nem nevezhető annak, hiszen ő...

- Bocsi, nem gondoltam, hogy ennyire érdekli majd őket – jön utánam az udvarra Bogi.

- Semmi gáz, még újdonság, de pár nap múlva leszállnak rólam – jelentem ki magabiztosan, miközben leülök a kissé fagyos padra. Tél lévén mindent beborít a hó, de erről a padról valaki már lesöpörte.

- Amúgy, miért nem árulod el, hogy ki az? – ül le mellém vacogva. – Tizenhat vagy, ő az első barátos és még csak el sem árulod Nekem…

- Pont ez az! Ő az első és meg akartam tartani magamnak legalább egy kicsit – suttogom. Furcsa helyzet, mert részben hazudok neki, részben az igazságot mondom.

- Tudod mit? – kérdezi hirtelen, mire én nevetve megrázom a fejem. – Csináljunk úgy, mintha rá sem jöttem volna, oké?

- Oké - mondom, s szorosan megölelem.

De az osztálytársaim már nem ilyen elnézőek... Folyamatosan faggatnak és nincs miattuk egy perc nyugtom sem. Mindenki úgy meg van lepődve! Oké, tudom, hogy én vagyok a stréber az osztályban, aki még soha nem járt senkivel, de ez akkor is sértő! Ha tudnák, hogy hazudok nekik…

Mikor hazaérek, megkönnyebbülve vetem le magam az ágyamra, s előveszem a Naplómat, ahová leírom a nap eseményit. Amint ezzel elkészülök, megebédelek, megírom a leckémet és megtanulok. A szüleim csak későn érnek haza, beszélgetek velük egy kicsit a napjukról, ők leülnek a tévé elé engem pedig elfog az ismerős várakozás, és minden percben az órámat nézem. Nyolckor aztán elmegyek fürdeni és olvasással próbálom elütni az időt. Már csak pár perc...

És igen! Éjfél!

Idegesen beletúrok a hajamba, majd megérzem az ismerős, vérfagyasztó hideget és akkor meglátom. Gyönyörű áttetsző kék színe vibrál és mint mindig, most is olyan érzésem van, hogy jégből van. De ez lehetetlen, hiszen a jég szilárd, őt pedig nem tudom megérinteni. Olyan, mint a szellemek, csak kék és fagyos.

- Megint eljöttél – mosolyodom el, miközben felkapom az odakészített kabátomat és felhúzok egy jó meleg zoknit. Ő válaszul csak elmosolyodik, azt már megtanultam, hogy soha nem beszél. Közelebb sétál hozzám és megáll fél méterre tőlem. Belenézek ragyogó – természetesen kék – szemeibe és meg akarom érinteni, de tudom, hogy akkor eltűnne. Volt már rá példa. – Miért nem beszélsz? Szólalj meg, kérlek! Én nem bírom ezt... Már hónapok óta jössz, de még nem tudok rólad semmit. Egyáltalán mi vagy te? – fakadok ki.

Ő csak odasétál az ablakhoz és megérinti. Az üvegen jégbetűk jelentek meg és ez most először fordult elő. Kommunikál velem!

„A nevem Gordon és mint láthatod, nem élek.”

Suttogva olvastam a gyönyörű írást és amint végeztem elűnt.

- Halott vagy? – kérdezem. Jó, eddig is gondoltam, de azért mégis... Egy halottal kommunikálok!

„Igen.”

- És miért csak most „beszélsz” velem?

„Mert most már elérted, hogy megbízzam benned.”

- Miért jössz mindig el?

„Terveim vannak veled”

- Mi-miféle tervek? – dadogom. Kezdek félni.

„Segítened kell!”

- Nekem? Miben?

„Élni akarok.”

Rám néz, és nekem megfagy a vér az ereimben. Szó szerint. Megfagyok és mozdulni sem bírok. Látom, ahogy barna hajam bederesedik és már sikoltani sem bírok. Ijedten pillantok a srácra, akivel napok óta találkozgatom éjféltől hajnali négyig, akit órákon keresztül tudok nézni szótlanul, akit megszerettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. És még most sem tudok semmit.

A szemem megtelik könnyel, ami épp, hogy kibuggyan a szememből, már meg is fagy. Barna szememmel kitartóan bámulok rá, és szótlanul kérdezem: miért?.

„Kell az életerőd.”

Miért az enyém? Akarom kiáltani, de nem megy, mert még mindig fagott állapotban vagyok. Gordon ellép az ablaktól és hozzám sétál. Kezével lágyan végigsimít ajkam vonalán, mire melegség árad szét bennem és a szám felolvad. De csak az.

- Én szeretlek! – suttogom, miközben a szívem lassan ledermed, és utána csak a sötétség marad.

Mikor újra magamhoz térek meleg van. Olyan érzésem van, mint mikor kifekszem a napra és sugarai melegítik az arcomat, de most mintha belűről jönne ez az érzés. Kinyitom a szem és vakító fehérséget látok.

- Hol vagyok? – suttogom magam elé.

- Mondhatnák úgy is, hogy a fiatalok mennyországában. Ha tizenhat és huszonkét év között halsz meg, vagy pont annyi vagy, akkor ide kerülsz – magyarázza valahonnan fentről egy srác, akit nem látok, mert a fa ágai eltakarják.

Elgondolkodva nézek körül. Mintha egy átlagos városban lennék, de ég helyett csak a vakító fehérség látszódik. Megfeledkezve a fiúról elindulok körbenézni és látom a sok fiatal arcot, sok mozit, színházat, rétet, parkot, sportcsarnokot... Mindent, ami kell.

- Na, hogy tetszik? – jön utánam a valaki.

- Csodás – felelem megbabonázva. Megfordulok, kérdezhessek tőle dolgokat, de mikor meglátom az arcát, minden másról megfeledkezem. – Gordon? – kapom a szám elé a kezemet.

- Azt csak a földön használom. Itteni nevem Kevin, de amúgy igen – vigyorog rám irtó helyesen. Olyan kék szeme van, mint amilyen eddig is volt, de a haja most barna és normális emberi színe van. És most jobban néz ki, mint kéken. Sokkal jobban…

- Te.. Te... – nem találom a megfelelő szavakat.

- Mi van velem? – kérdezi csibészesen mosolyogva.

- Megöltél? – szegezem neki a kérdést kertelés nélkül, merő ő bűnbánóan a földre szegezi a szemét.

- Tulajdonképpen meg, de…

- De? – teszem csípőre a kezem. Mindig ez van, ha dühös vagyok.

- De mikor mondtad, hogy szeretsz... Le akartam állni, esküszöm, de a szíved már leállt – magyarázkodik zavartan.

- Nekem csak ne mondogassál ilyeneket! Majd pont neked fogok hinni, te… Becsaptál és én pedig szerettelek – ütögettem a mellkasát.

- Héj, kicsilány! Itt csak a jók vannak, ha verekedni akarsz, arra nem ez legmegfelelőbb hely – szól rám.

- Csak a jók? Akkor te mit keresel itt? – dühöngök tovább, de ütni már nem ütöm.

- Én jó vagyok, Kamilla – jelenti ki nyugodtan.

- A gyilkosok NEM jók – üvöltöm. Az emberek nem állnak le nézni a verekedést, mint a földön szokás. Csak vetnek ránk egy szomorú pillantást és tovább sétálnak.

- Kaptam egy olyan lehetőséget, hogy lidércként visszatérhetek a földre. Mivel már több, mint száz éve magányos voltam, nem találtam meg életem párját, úgy döntöttem elfogadom az ajánlatot – figyelmesen hallgatom a történetét és kíváncsian figyelem miközben a tekintete elhomályosul, ahogyan felidézi a dolgokat. – És ott megláttalak téged. Ott tanultál a szobádban, pedig már hajnali kettő volt – elpirulok, ahogyan eszembe jut az első találkozásunk. – Én csak néztelek téged, majd egy idő után te is észrevettél. És csak mosolyogtál. Melyik ember reagál így, ha meglát egy lidércet? – teszi fel a költői kérdést nevetve. – Beszéltél hozzám és minden éjszaka fent voltál, megvártál, kedves voltál. Megszoktam már, hogy az emberek szeretnek, mert itt mindenki szeret mindenkit, de te más voltál. Te emberként kezeltél.

- Ha ennyire szimpi voltam, akkor miért tetted ezt? – kérdezem alig hallhatóan.

- Én... Önző voltam, és magammal akartalak hozni ide – mutat a városra.

- Azt mondtat azért, mert élni akarsz – értetlenkedem, mire ő felnevet.

- Olyan naiv vagy – simít végig az arcomon, mire én megborzongom.

- Most legszívesebben megköszönnöm, hogy megöltél, de az kicsit furán jönne ki – vigyorgok rá, mire őt hitetlenkedve elmosolyodik és egy puszit nyom a számra.

- Sajnálom, hogy alig élhettél...

- Csak Bogi fog hiányozni, de a többi nem. Amit elmulasztottam, azt meg itt amúgy is megtalálom, hiszen itt minden megvan – nevetek fel.

Kevin megfogja kezem és elkezdünk sétálni a gyönyörű szép parkban, s út közben magyarázza nekem az itteni dolgokat.

Őrült voltam, hogy nem szóltam a szüleimnek a lidércről, aki a szobámba látogat el minden éjjel? Talán. De a döntésemnek jó vége lett és úgy haltam meg, hogy tudtam, boldog életet éltem. Állandóan otthon voltam, még a küszöbön túl is csak ritkán voltam. Végig játszottam a jó kislányt, csak az utolsó hetekben nem. A végén meggondolatlan voltam, és más. Más, mint addig. De örülök, hogy megettem, mert most boldog vagyok. És ez az, ami igazán számít.