Pennát a kézbe 5.

Luminofor – Fénypor

Itt találjátok.

Sky Madison nem az a lány volt, akiről éppen filmet lehetne forgatni, vagy könyvet írni. Az egyszerűek életét élte. Reggel felkelt, iskolába ment, délután hazajött, megtanult, tévét nézett és lefeküdt aludni. Nem volt különleges múltja, nem volt vámpír vagy vérfarkas szerelme és nem is tudott varázsolni. Az életére méltán mondhatta bárki, hogy unalmas, ezt még Sky maga is tudta. Aztán egyszer, egy másnap… Reggel felkelt, elment iskolába, de délután nem érkezett haza.

„A halál utáni élet néha csillogóbb?”

Pennát a kézbe 4.

Nem félek a farkastól! Nem bánt az, csak megcsókol! ITT!

- Boszorkányság! Istenkáromlás! Máglyára a fenevaddal!

„Van egy mese, amitől jobb, ha rettegsz!”

- Gyilkos!

„Ez az én mesém.”

Égő botokkal közeledtek, harsányan káromkodva adtak hangot gyűlöletüknek, de nem tehettem semmit. Nem tudtam, hiszen megvoltam kötözve, mint egy sonka. Meg fognak ölni, amíg sebezhető vagyok, addig cselekednek. Egész közel értek hozzám, de nem hallottam őket, csak a tüzet láttam, a perzselő tüzet.

- Azt mondják a farkast gyönyörű báránybőr rejti, s csak akkor mutatja meg igazi valóját, ha a Hold átka utoléri – szólt egy fenyő illatú hang a tömegből. Előlépet Red.

Kapkodva szedtem a levegőt. Ez nem lehet! Nála is van fáklya, a kezében, azzal lépkedett felém. A falu népének szavait nem értettem. Szemem, fülem, eszem csak rá koncentrált. Hogy tehette?

Leguggolt mellém a földre, az égő botot, alig fél méterre az arcomtól tartotta. Mélyen a szemeimbe nézett, majd szólt:

- Nem félek tőled.

Zihálva fogtam vissza belsőtüzem, a farkas éledezett bennem, de nem volt itt az idő, még csak Luna voltam.

- Pedig jobban tennéd – hörögtem reszelős embertelen hangszínen.

Megrázta a fejét: - Soha.

A tűz elszabadult és a pokol ajtaja kitárult. A harag, a düh átalakult bennem valami mássá, hallásom élesedett, látásom erősödött, mint szaglásom és erőm.

- Jön a farkas!

Két órával ezelőtt

„Az a legszebb az egészben, hogy igaz!”

- Én vagyok… - suttogtam. – Red, én vagyok a farkas.

Elképedve bámult rám, de nem engedett el, még mindig a falnak szorítva tartott.

- Ma este telihold lesz… El kell tűnnöm.

- Nem – fenyő illatú ajkain kicsúszott tiltakozása.

- Tessék?

- Nem mehetsz el – szólt újra.

- Ha maradok levadásznak, elfognak kapni és megölnek – magyaráztam, de ekkor hirtelen leesett, hogy nem is lepődött meg azon, amit mondtam. Ő? – Nem félsz tőlem – ez nem kérdés volt, mégis válaszolt.

- Soha.

- Te tudtad – jöttem rá végül. – Honnan?

- Láttalak átváltozni múlt hónapban – rezzenéstelen hangon válaszolt.

- De hogy-hogy nem félsz tőlem? – értetlenkedtem, hisz az képtelenség, hogy ilyen egyszerűen nem vesz tudomást arról, ami igaz, ami valós és gyilkos.

Elmosolyodott keserűen, ám ajkaival közeledett felém és közben egy kicsavart gúnydalt dúdolt:

- Nem félek a farkastól. Nem bánt az csak megcsókol!

Később

Megszöktem, messze bent jártam az erdő sűrűjében, csak egy valaki üldözött még. Úgy hittem jobb, ha bevárom és meglepem.

- Luna! – kiáltotta Red, mikor előtte teremtem. Kifújta a levegőt megkönnyebbülve, majd neki támaszkodott egy fának. Mosolyogva dicsérte meg alakításom. Kérte, hogy változzak vissza és én azt tettem, mert nem voltam többé farkas.

„A mese vége az, hogy a farkas beleszeretett a pirosba és végre legyőzte a Hold átkát. S, hogy az emberek ne üldözzék, eljátszotta halálát. Aztán boldogan éltek, míg… amíg teliholdkor gyermekeiknek nem nőtt agyara.”

Pennát a kézbe 3.

Még egy szösszenet a Pennára. Itt!

- Annyi, de annyi tervem van… Egyszerűen szétrobban a fejem, érzem, ahogy a koponyámat szétfeszíti a temérdek információ. Először is egy vázlatot kell készítenünk, mikor, hol mit csinálunk. Első lehetne az, hogy munkát keresünk, aztán kitöltjük a tovább tanulá…
- Ssss… - tette ujját ajkaimra. – Fék! Nem kell mindent most azonnal megcsinálnunk. Inkább élvezzük a pillanatot.
Szemöldököm felszökött. Élvezzem a pillanatot? Milyen pillanatot? A jövő tartogatja számunkra az élvezetet. Ezt a nézetet megosztottam vele, mire ő csak forgatni kezdte a szemét.
- Tipikus Thea gondolkodás – suttogta inkább csak magának.
Hátradőlt a virágok között és az eget kezdte kémlelni. Nem tudtam igazából, hogy mit tegyek, rengetek ötletem volt a jövőre nézve, de egyet se tudtam a jelenhez. Akár, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, válaszolt.
- Talán le kéne dőlnöd mellém.
Azt tettem. Sokáig némán feküdtünk, de még mindig nem éreztem, hogy mi a helyes mozdulat, szó.
- Jaj, Jason én ezt nem értem. Mi a jó abban, hogy fekszünk a gazban?
- Ez repce – javított ki.
Felkönyököltem, hogy lássam az arcát: - Mi a különbség?
Utánozta mozdulatom: - A repce haszonnövény, a gaz pedig csak gaz. Azért, hogy itt vagyunk megüthetjük a bokánk, na nem mintha esélyt látnék arra, hogy a tulajdonosa éppen most erre jár.
Miközben beszélt végignéztem rajta, de nem úgy ahogy szoktam, tudom, hogy jó pasi. Régebben még az ősidőkben meg is próbálkoztunk a szerelem fogalmával, de csak a barátság bizonyult helyesnek, most viszont valami megváltozott. Idehozott erre a csodás, ámbár rovaros helyre. Vajon ő is gondolkodott ilyeneken? Elmosolyodtam azon, hogy ilyeneken fantáziálok.
- Na, kezdesz rájönni – nevetett és visszafeküdt.
- Mégis mire? – kérdeztem, de közben ráhajoltam a virágokra.
- Arra, hogy most kell boldognak lenned.
- Hmm… - ez érdekes.
Nem hagyott sok időt ezen gondolkodni, mert felemelte kezét és ujjával az égre mutatott:
- Nézd! Végre kisüt a nap.
Én nem néztem, csak az arcát, ahogy felderült. Igen, kezdek rájönni.
- Kit érdekelnek a napsugarak – suttogtam.
Szája görbületébe eddig rejtőzött jó kedve elpárolgott, mikor a szemeimbe nézett. Szólni akart, de ujjam az ajkaira tapasztottam.
- Ssss… Még elrontod a pillanatot – kacarásztam.
- Tudod Thea, én… - kezdte, de nem fejezte be.
- Én is.
Közelebb hajoltam hozzá, egészen az szájáig, de ő csókolt meg előbb. Igen, ez, ez az amit élveznem kell. „Van, hogy az ember elindul, világot lát, keresi azt az egyet, azt a nyamvadt kis örömöt, aztán az út végén hazaérkezik és rájön, hogy mindvégig megvolt, ott ahol egyszer hagyta.”

Pennát a kézbe 2.

ezt az újabb egypercest megint a Penna gyakorlati feladatára írtam. Itt megtaláljátok.

"Búcsúzás, milyen utálatos egy szó, megható, ha egy filmben látod, kedvesnek találod, ha mások tesznek így, de utálod, egyszerűen utálod, ha rajtad van a sor. Búcsúzni, csak jó dologtól lehet, mégis megsiratod aki elmegy, de nem csak őt, hanem az együtt töltött emlékeket. Visszarévedsz a gyermek évekre, amikor minden a játszótéren dőlt el.

- Beülhetsz a hintámba, játszhatsz a labdámmal, talán egy tányérból is eszünk, ha megígéred, hogy örökké barátok leszünk.

Később már egy kicsit komolyabb alkuk kötődtek.

- Mellém ülsz minden évben, ezt te a másikat én tanulom meg. Pisztt! Harmadik feladat első kérdése mi?

- Szabó Lőrinc, Óriás szív!

Óriás viszont az a szív, mi most bennünk duzzadt, hisz Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok. Mikor bebizonyítottuk a régi szerződéseket, ha akarnák se tudnánk felbontani.

Nem volt mindig könnyű, sokszor elbuktunk s aztán egymás vállán találtunk vigaszra, de olyan is előfordult, hogy a másik miatt szomorkodtunk.

Ma már tudom csak a szépre kell emlékezni, örökre elfelejteni, hogy meghúztad a hajam és azt, mondtad: - Buta vagy! Vagy mikor nyújtottam kezem, te ellökted azt. Az én hibáim is voltak a veszekedések, de felesleges, egyszerűen felesleges ezen törni a fejünket.

Nincs könyv, vagy film arról, amit mi nyolc év alatt együtt átéltünk, mert nincsenek szavak, hangok, jelek, rajzok, rúnák, piktogramok arra. Arra sosem voltak, csak és kizárólag az emlékek, melyeket reméljünk sosem veszítünk el."

- Mindig is ódzkodtam attól, hogy beszédet mondjak, bevallom nem olyan könnyű, mint mások mondják - elhúztam szám szélét és féloldalas mosoly csúszott rá. Izgultam. A hátsósorban az emberek ásítoznak, az elsőben is, de ők ügyesen leplezik. Igen, nem figyelnek. Az én beszédem is olyan, mint az ezelőttiek, csak most szerepcsere lett. Én állok a pódiumon. - Köszönöm, hogy meghallgattak számomra ezt jelenti a barátság.

Mikor a félalvásban lévő közönség ráeszmélt arra, hogy most köszöntem el, vad tapsviharba kezdett. Voltak, aki székükből felpattantak, mutató ujjukat a magasba emelve ujjongtak, de nem nekem szólt a taps, hanem az egész osztálynak, hisz enyémek voltak az utolsó szavak. Ezzel elballagott a nyolcadik "A" osztály.

Csodálatos pillanat a vég utolsó akkordja, de valami új kezdete.

Valaki meghúzta szoknyám szélét:

- Gyönyörű volt - suttogta fülembe a tettes.

Megfordultam, hogy egy köszit odadobjak Marynek, legjobb barátnőmnek, de mikor megláttam arcát elakadt beszélőkém, mivel könnyek áztatták.

Aztán csak úgy átölelt.

- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el! - szüppögte.

- Jaj, te idióta, ne legyél szomorú! Egy élet is kevés lenne, hogy kiheverjelek.

Pennát a kézbe 1.

ezt az egypercest erre a feladatra írtam :)

A szavak: levél, remény, sötét és kihalt utca, tiltott szerelem

"Az éjszaka magába ölelte minden bánatom, hogy miért, hogyan és legfőképpen kiért, azt nem tudom. A sok kérdés ellenére, mégsem éreztem úgy, hogy elvesztem volna. Tudtam milyen úton járok, minden szeglete számomra ismerős. Macskakövei szinte régi jó barátként kacsintgattak, s a lámpások csillogó fényében, mintha köszöntek volna, ezzel együtt olyan szavak suttogva, melyeket már hallottam.
Nem hagylak el, soha. Megszökünk. Együtt leszünk. Ha felkel a nap találkozunk. Gyere el! Együtt leszünk. Megszökünk. Ha felkel a nap találkozunk.
Ismétlődtek újra, meg újra, meg újra… szavai belém vésődtek, ha mindez a nyár álom is volt, csodásat álmodtam, és még nem akarództam felkélni. Hevesen élt bennem a remény, hogy valóban várni fog rám, mikor a vasútmegálló peronjára lépek. Utam ugyanis arra vitt. Nem volt nálam semmi, csak önmagam, a reményem és szerelmem, melyet apám megtiltott tőlem. Ez nem futókaland, mi az első viszály után elül, lángja megfakul. Nem! Finn nem más, nem jobb másoknál, de nem hazudik, szeret, megvéd...
Ekkor léptem be az ajtón, de ahelyett, hogy hősöm alakját pillantottam volna meg a vonatok mellett, csak egy levél hevert a márvány padlón, melynek egy kő szolgáltatott nehezéket. Annyi állt benne, hogy nem megyünk sehova, nekem az apám mellett a helyem s bármennyire szeret, meg kell védenie önmagától s csapongó vágyaimtól. Hogy gyerek vagyok még, számomra nem az a legjobb, ha egy harminc éves férfival megszökök tizenéves fejemmel.
Bármennyire akartam rá haragudni, az sajnos nem ment. Szerettem, elcsábított, elcsavarta a fejem, a tiltott csókjai ajkaimon égtek emlékeztetve. Emléke sosem fakul meg, nem lesz ez sosem könnyebb.
A kihangosító jelzett, hogy befut a következő vonat, de nem áll meg. Ez tovább megy. Ő meg akart védeni mindentől, még önmagától is, csak sajnos a döntéseimtől nem tudott. Aztán csak arra emlékeztem, hogy a horizonton megpillantottam az első napsugarakat s annyit duruzsolok könnyes szemekkel:
- Ha a nap felkel, mi találkozunk."