Pennát a kézbe 2.

ezt az újabb egypercest megint a Penna gyakorlati feladatára írtam. Itt megtaláljátok.

"Búcsúzás, milyen utálatos egy szó, megható, ha egy filmben látod, kedvesnek találod, ha mások tesznek így, de utálod, egyszerűen utálod, ha rajtad van a sor. Búcsúzni, csak jó dologtól lehet, mégis megsiratod aki elmegy, de nem csak őt, hanem az együtt töltött emlékeket. Visszarévedsz a gyermek évekre, amikor minden a játszótéren dőlt el.

- Beülhetsz a hintámba, játszhatsz a labdámmal, talán egy tányérból is eszünk, ha megígéred, hogy örökké barátok leszünk.

Később már egy kicsit komolyabb alkuk kötődtek.

- Mellém ülsz minden évben, ezt te a másikat én tanulom meg. Pisztt! Harmadik feladat első kérdése mi?

- Szabó Lőrinc, Óriás szív!

Óriás viszont az a szív, mi most bennünk duzzadt, hisz Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok. Mikor bebizonyítottuk a régi szerződéseket, ha akarnák se tudnánk felbontani.

Nem volt mindig könnyű, sokszor elbuktunk s aztán egymás vállán találtunk vigaszra, de olyan is előfordult, hogy a másik miatt szomorkodtunk.

Ma már tudom csak a szépre kell emlékezni, örökre elfelejteni, hogy meghúztad a hajam és azt, mondtad: - Buta vagy! Vagy mikor nyújtottam kezem, te ellökted azt. Az én hibáim is voltak a veszekedések, de felesleges, egyszerűen felesleges ezen törni a fejünket.

Nincs könyv, vagy film arról, amit mi nyolc év alatt együtt átéltünk, mert nincsenek szavak, hangok, jelek, rajzok, rúnák, piktogramok arra. Arra sosem voltak, csak és kizárólag az emlékek, melyeket reméljünk sosem veszítünk el."

- Mindig is ódzkodtam attól, hogy beszédet mondjak, bevallom nem olyan könnyű, mint mások mondják - elhúztam szám szélét és féloldalas mosoly csúszott rá. Izgultam. A hátsósorban az emberek ásítoznak, az elsőben is, de ők ügyesen leplezik. Igen, nem figyelnek. Az én beszédem is olyan, mint az ezelőttiek, csak most szerepcsere lett. Én állok a pódiumon. - Köszönöm, hogy meghallgattak számomra ezt jelenti a barátság.

Mikor a félalvásban lévő közönség ráeszmélt arra, hogy most köszöntem el, vad tapsviharba kezdett. Voltak, aki székükből felpattantak, mutató ujjukat a magasba emelve ujjongtak, de nem nekem szólt a taps, hanem az egész osztálynak, hisz enyémek voltak az utolsó szavak. Ezzel elballagott a nyolcadik "A" osztály.

Csodálatos pillanat a vég utolsó akkordja, de valami új kezdete.

Valaki meghúzta szoknyám szélét:

- Gyönyörű volt - suttogta fülembe a tettes.

Megfordultam, hogy egy köszit odadobjak Marynek, legjobb barátnőmnek, de mikor megláttam arcát elakadt beszélőkém, mivel könnyek áztatták.

Aztán csak úgy átölelt.

- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el! - szüppögte.

- Jaj, te idióta, ne legyél szomorú! Egy élet is kevés lenne, hogy kiheverjelek.