Pennát a kézbe 3.

Még egy szösszenet a Pennára. Itt!

- Annyi, de annyi tervem van… Egyszerűen szétrobban a fejem, érzem, ahogy a koponyámat szétfeszíti a temérdek információ. Először is egy vázlatot kell készítenünk, mikor, hol mit csinálunk. Első lehetne az, hogy munkát keresünk, aztán kitöltjük a tovább tanulá…
- Ssss… - tette ujját ajkaimra. – Fék! Nem kell mindent most azonnal megcsinálnunk. Inkább élvezzük a pillanatot.
Szemöldököm felszökött. Élvezzem a pillanatot? Milyen pillanatot? A jövő tartogatja számunkra az élvezetet. Ezt a nézetet megosztottam vele, mire ő csak forgatni kezdte a szemét.
- Tipikus Thea gondolkodás – suttogta inkább csak magának.
Hátradőlt a virágok között és az eget kezdte kémlelni. Nem tudtam igazából, hogy mit tegyek, rengetek ötletem volt a jövőre nézve, de egyet se tudtam a jelenhez. Akár, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, válaszolt.
- Talán le kéne dőlnöd mellém.
Azt tettem. Sokáig némán feküdtünk, de még mindig nem éreztem, hogy mi a helyes mozdulat, szó.
- Jaj, Jason én ezt nem értem. Mi a jó abban, hogy fekszünk a gazban?
- Ez repce – javított ki.
Felkönyököltem, hogy lássam az arcát: - Mi a különbség?
Utánozta mozdulatom: - A repce haszonnövény, a gaz pedig csak gaz. Azért, hogy itt vagyunk megüthetjük a bokánk, na nem mintha esélyt látnék arra, hogy a tulajdonosa éppen most erre jár.
Miközben beszélt végignéztem rajta, de nem úgy ahogy szoktam, tudom, hogy jó pasi. Régebben még az ősidőkben meg is próbálkoztunk a szerelem fogalmával, de csak a barátság bizonyult helyesnek, most viszont valami megváltozott. Idehozott erre a csodás, ámbár rovaros helyre. Vajon ő is gondolkodott ilyeneken? Elmosolyodtam azon, hogy ilyeneken fantáziálok.
- Na, kezdesz rájönni – nevetett és visszafeküdt.
- Mégis mire? – kérdeztem, de közben ráhajoltam a virágokra.
- Arra, hogy most kell boldognak lenned.
- Hmm… - ez érdekes.
Nem hagyott sok időt ezen gondolkodni, mert felemelte kezét és ujjával az égre mutatott:
- Nézd! Végre kisüt a nap.
Én nem néztem, csak az arcát, ahogy felderült. Igen, kezdek rájönni.
- Kit érdekelnek a napsugarak – suttogtam.
Szája görbületébe eddig rejtőzött jó kedve elpárolgott, mikor a szemeimbe nézett. Szólni akart, de ujjam az ajkaira tapasztottam.
- Ssss… Még elrontod a pillanatot – kacarásztam.
- Tudod Thea, én… - kezdte, de nem fejezte be.
- Én is.
Közelebb hajoltam hozzá, egészen az szájáig, de ő csókolt meg előbb. Igen, ez, ez az amit élveznem kell. „Van, hogy az ember elindul, világot lát, keresi azt az egyet, azt a nyamvadt kis örömöt, aztán az út végén hazaérkezik és rájön, hogy mindvégig megvolt, ott ahol egyszer hagyta.”