A szavak: levél, remény, sötét és kihalt utca, tiltott szerelem
"Az éjszaka magába ölelte minden bánatom, hogy miért, hogyan és legfőképpen kiért, azt nem tudom. A sok kérdés ellenére, mégsem éreztem úgy, hogy elvesztem volna. Tudtam milyen úton járok, minden szeglete számomra ismerős. Macskakövei szinte régi jó barátként kacsintgattak, s a lámpások csillogó fényében, mintha köszöntek volna, ezzel együtt olyan szavak suttogva, melyeket már hallottam.
Nem hagylak el, soha. Megszökünk. Együtt leszünk. Ha felkel a nap találkozunk. Gyere el! Együtt leszünk. Megszökünk. Ha felkel a nap találkozunk.
Ismétlődtek újra, meg újra, meg újra… szavai belém vésődtek, ha mindez a nyár álom is volt, csodásat álmodtam, és még nem akarództam felkélni. Hevesen élt bennem a remény, hogy valóban várni fog rám, mikor a vasútmegálló peronjára lépek. Utam ugyanis arra vitt. Nem volt nálam semmi, csak önmagam, a reményem és szerelmem, melyet apám megtiltott tőlem. Ez nem futókaland, mi az első viszály után elül, lángja megfakul. Nem! Finn nem más, nem jobb másoknál, de nem hazudik, szeret, megvéd...
Ekkor léptem be az ajtón, de ahelyett, hogy hősöm alakját pillantottam volna meg a vonatok mellett, csak egy levél hevert a márvány padlón, melynek egy kő szolgáltatott nehezéket. Annyi állt benne, hogy nem megyünk sehova, nekem az apám mellett a helyem s bármennyire szeret, meg kell védenie önmagától s csapongó vágyaimtól. Hogy gyerek vagyok még, számomra nem az a legjobb, ha egy harminc éves férfival megszökök tizenéves fejemmel.
Bármennyire akartam rá haragudni, az sajnos nem ment. Szerettem, elcsábított, elcsavarta a fejem, a tiltott csókjai ajkaimon égtek emlékeztetve. Emléke sosem fakul meg, nem lesz ez sosem könnyebb.
A kihangosító jelzett, hogy befut a következő vonat, de nem áll meg. Ez tovább megy. Ő meg akart védeni mindentől, még önmagától is, csak sajnos a döntéseimtől nem tudott. Aztán csak arra emlékeztem, hogy a horizonton megpillantottam az első napsugarakat s annyit duruzsolok könnyes szemekkel:
- Ha a nap felkel, mi találkozunk."
"Az éjszaka magába ölelte minden bánatom, hogy miért, hogyan és legfőképpen kiért, azt nem tudom. A sok kérdés ellenére, mégsem éreztem úgy, hogy elvesztem volna. Tudtam milyen úton járok, minden szeglete számomra ismerős. Macskakövei szinte régi jó barátként kacsintgattak, s a lámpások csillogó fényében, mintha köszöntek volna, ezzel együtt olyan szavak suttogva, melyeket már hallottam.
Nem hagylak el, soha. Megszökünk. Együtt leszünk. Ha felkel a nap találkozunk. Gyere el! Együtt leszünk. Megszökünk. Ha felkel a nap találkozunk.Ismétlődtek újra, meg újra, meg újra… szavai belém vésődtek, ha mindez a nyár álom is volt, csodásat álmodtam, és még nem akarództam felkélni. Hevesen élt bennem a remény, hogy valóban várni fog rám, mikor a vasútmegálló peronjára lépek. Utam ugyanis arra vitt. Nem volt nálam semmi, csak önmagam, a reményem és szerelmem, melyet apám megtiltott tőlem. Ez nem futókaland, mi az első viszály után elül, lángja megfakul. Nem! Finn nem más, nem jobb másoknál, de nem hazudik, szeret, megvéd...
Ekkor léptem be az ajtón, de ahelyett, hogy hősöm alakját pillantottam volna meg a vonatok mellett, csak egy levél hevert a márvány padlón, melynek egy kő szolgáltatott nehezéket. Annyi állt benne, hogy nem megyünk sehova, nekem az apám mellett a helyem s bármennyire szeret, meg kell védenie önmagától s csapongó vágyaimtól. Hogy gyerek vagyok még, számomra nem az a legjobb, ha egy harminc éves férfival megszökök tizenéves fejemmel.
Bármennyire akartam rá haragudni, az sajnos nem ment. Szerettem, elcsábított, elcsavarta a fejem, a tiltott csókjai ajkaimon égtek emlékeztetve. Emléke sosem fakul meg, nem lesz ez sosem könnyebb.
A kihangosító jelzett, hogy befut a következő vonat, de nem áll meg. Ez tovább megy. Ő meg akart védeni mindentől, még önmagától is, csak sajnos a döntéseimtől nem tudott. Aztán csak arra emlékeztem, hogy a horizonton megpillantottam az első napsugarakat s annyit duruzsolok könnyes szemekkel:
- Ha a nap felkel, mi találkozunk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése