Másik föld

gy halk dallam. Nincs szöveg. Nincs jelentése. Csak zene, csak szól, lüktetet. A légzésem ráhangolódik, már a szívem is ritmusra dörömböl. Nyughatatlan, kis harag. Most újra egy párafelhő jelenik meg, ahogy a levegő távozik belőlem.

Egy hang a fejemben szól hozzám: - Miért bámulod az eget, olyan kitartóan? Nem értik, hogy tudni akarom. Mindent, amit ember még nem fedezett fel. Egy parányi kis csillag vagyunk a galaxisban. Miért ne lehetne több? Miért ne lehetne még egy föld?

A bőröm viszketni kezd, szorongás tör rám. Valaki figyel! Kémlelem a tájat magam körül, de a vak sötétben az orromig se látok. Tudjátok, van az az érzés, hogy figyelnek, mint ahogy a filmekben, elmész egy kép előtt, úgy érzed követ a szemével, viszont ha visszanézel rá, nem látsz semmi szokatlant. Vagy ha elhaladsz egy fordulónál, mintha valaki a sarokba állna, és még a szél is megremegteti a virágokat, de ismét negatív. Hát én pont így érzetem, ám itt nem volt semmi, csak én. A szél se fütyült. Egyedül voltam.

Az érzés még sem csillapodott, mint egy idegesítő kis kattogás a fejemben, amitől egy idő után mindenki becsavarodna. Mégsem tehettem mást, visszafeküdtem az avarra. Már nem volt ugyanolyan, már nem volt dallam. A varázslat elszállt, kész a bűvész titkát leleplezték. Elég egy kis viszolygás és paff, a nyugalom szigete oda. Tudtam, hogy nem jövök ide többet. Ez volt az utolsó, hogy a töltésen bámultam a csillagokat. Ideje felnőni mondta Pán Péter és elrepült Sohaországba. Nevetnem kellett ezen a képzavaron, talán kínomban tettem. Elég volt az álmodozásból, éreztem, hogy élni akarok.


Már indultam, amikor utoljára felnéztem és elgondolkodtam: - Vajon engem néznek? A csillagok között ott fent, az egyik talán egy másik föld. Talán valaki most épp ezt a csillagot nézi, és ugyanezen agyal. Van rá esély. Fintorogva megráztam a fejem. Semmi kétség, eltévedtem. Eddig rossz úton jártam, csak magamnak éltem és a gondolataimnak. Ideje változni!
- Ideje végre felnőni, mondtam én és hazasétáltam a valóságba.


(Another Earth című film példájára)

Álarcos baby novella

Álarcos baby

- „…Szerepeket játszunk mind! – üvöltötte Peter a mikrofonba, majd pedig basszusszólóba kezdett. Ujjai csúszkáltak az elektromos gitár húrjain. Felismertem egypárat, melyeket közös óráinkon tanított. D mól, A mól talán egy C dúr is megbújt. Végül a szóló véget ért és visszalépett a közönség elé, hogy nekik, nekem énekelje a refrént. - Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind!...”

Ennyi bőven elég volt. A vad rock vallomás eléggé elcsépelt egy formája, annak, hogy valakit lapátra tegyenek, de érthető. Tisztán érthető minden sora. Az eleje: Akárhogy nézem, színházban vagyok, Ez az én világomnak szólt, annak a világnak, amit nem rég megnyitottam neki, a felső tízezrek világát, melyben mindig éltem és szabadulni akartam, de sosem tudtam, még így huszonnégy évesen se. Páholyból néznek rám furcsa alakok. A szüleimre érti, akik nem igazán örültek, hogy egy drogszökevénnyel járok, vele. A következő a kedvencem: Mindenki mást hisz, más színt visel, ezzel azt akarja üzenni, hogy megjátszom magam a közelébe és a szüleim előtt is. Meg azt, hogy kedvemért próbált nem önmaga lenni, de szerinte nem csak ő tett így, anya és apa is. S valódi arcát álarc rejti el. A mi esetünkben a hazugság álarca. Mégis meddig éljünk álarcok mögött? Elege van abból, hogy olyannak tűnjön amilyen nem, ám tudja, hogy hasonlóak érzéseink. Viszont: Mit kell eltitkolnunk így egymás között? Pontosan tudja azt, hazudok neki, mert nem akarom elhagyni gazdag barátaim és annak ellenére, hogy a szüleim nem foglalkoznak velem szeretem őket, ezért inkább ő hagy el, mert az biztos, hogy a kettő együtt nem fér meg. És jön a refrén: Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind!

Már kint jártam a klub mögött, a sikátorban. Büdös volt és piszkos minden, talán ez is közre játszott abban, hogy könnyek szöktek szemembe.

- A franca is! – morogtam. – Kiba*ott jó ez a szám…

Miért hívott ide? Megmondhatta volna egyszerűen, hogy szia, többet nem akarok veled lenni, mert gyűlölöm azt az énem, aki veled vagyok. Aztán szépen csöndesen elváltak volna az útjaink. Idővel belenyugodtam volna, talán. De így? Írt egy számot a szakításunknak? Sosem leszek képes feldolgozni. Szeretem őt! És ez a szám… nagyon jó, slágergyanús… csak rohadtul fáj.

A vészkijárat kivágódott mellettem. Azt hittem, hogy csak egy lány lett rosszul a sok whiskytől mit magába öntött, de „szerencsémre” Peter Segel lépett ki rajta, az irdatlanul helyes rock zenész.

- Miért rohantál el? – kérdezte dühösön, semmi aggodalom nem hallatszott hangjában.

Nem néztem rá, nem akartam, hogy lásson sírni. Sosem sírtam előtte, ő olyan volt akivel csak nevetni lehet.

- Annyira vártam ezt az estét. Veled együtt örültem annak, hogy végre bejutottatok egy ilyen elit klubba. Órák töltöttem el azzal, hogy kiválasszam ezt a dögös ruhát. És nem mondom, hogy nem tettél még izgatottabbá, mikor felhívtál, hogy lesz egy meglepetésed ma este – még mindig háttal álltam neki, egyszerűen letörölhettem volna sírásom jelét, de féltem, ha meglátom megremeg a hangom és nem tudom befejezni. – Aztán mikor fent álltál a színpadon, azt hittem igen, végre. Ez a csodálatos fickó az én pasim, az én barátomat imádja a közönség. Örömömet csak fokoztad azzal, hogy azt mondtad: - Crystal baby ezt a dalt neked írtam, Meglepetés! És akkor… - nem fordultam meg eddig, mégis elcsuklott hangom, úgy gondoltam akkor már mindegy ezért szembenézve vele folytattam, idézve a dalának első versszakát: - Akárhogy nézem, színházban vagyok, Páholyból néznek rám furcsa alakok. Mindenki mást hisz, más színt visel, S valódi arcát álarc rejti el. Mégis meddig éljünk álarcok mögött? Mit kell eltitkolnunk így egymás között? Becsaptál – suttogtam, kétségbeesetten, de folytattam a dalt: - Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepeket játszunk mind! – aztán csak ismételtem az utolsó mondatot. - Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepe…

- De nem érdekel a sok máz rajtad! – vágott a szavamba és folytatta az eddig számomra ismeretlen versszakkal, énekelve. - Mert igazi valódat az nem takarhatja! Tudom, hogy szereted a puccos ékszert. Nekem olyanom nincs, de kérlek…- fél térdre ereszkedett előttem, megfogta a kezem - Légy az én feleségem!

* A dal első versszaka Demjén Ferenctől van.

Kabala

Kabala

(A művem pikánsabb részeket is tartalmaz, ezért elöljáróban megjegyezném, hogy a besorolása: tizenhatos karika)

- Életem legboldogabb napja. – duruzsoltam csilingelő hangon.

- El tudom képzelni mennyire felizgat, ahogy itt szerencsétlenkedek.

Mosolyom bújt elő félrecsúszott ajkaim szegletébe. Az igazság az, pontosan így éreztem. Olajfoltos ingébe ujjaim beletúrtam volna és magamhoz szorítottam volna, hogy beszívhassam leheletét, hogy érezze domborulataim.

- Inkább ne. – suttogtam egyfajta megjegyzésként.

Alkonytáj lehetett, a láthatáron már narancssárgára festette az eget a kívánat. Kocsija oldalának dőlve firtattam, min guberászik elől.

- Hm. A motorral nincs gond. Valami másnak kell lennie...

Kacéran megnyaltam alsó ajkam, szemeim összeszűkültek és mellkasomat kissé kinyomtam, mondhatni teljes harci díszbe vártam, hogy elcsábuljon és a lábaim elé vesse magát.

- Fúúú… - ez azt jelentette az ő nyelvén, hogy azta. – Öm, mi-mi az?

Odasétáltam melléje, nekinyomtam a platónak úgy sutyorogtam fülébe:

- Kívánlak.

Olyan képet vágott, mint egy ijedt kisfiú, de kezeivel átölelt. Aztán nem bírtuk tovább és egyszerre tört fel belőlünk a nevetés. A szerepjáték egész napunkat meghatározta, bár mi, mi voltunk, más bőrébe bújtunk, ha valamit ki akartunk mutatni s nem volt hozzá elég kurázsink.

- Sajnálom, hogy… ez – mutatott a kocsira. – elrontotta ezt a csodás szombatot.

- Nem. Nem tette tönkre. – kacarásztam.

Egy darabig figyeltünk egymást, aztán szortyintott egyet és szólt:

- Hogy is volt az a Macskanő szerep?

Pirulva mosolyogtam el.

- Hát…

Aztán kezem megindult lefelé felsőtestén, de megálltam a kritikuspont előtt néhány leheletnyi centivel.

- Ennyi? – méltatlankodott.

Újra kuncogni kezdtem, ám ezt már nem tudtam megfékezni, hátrébb tántorodtam. Próbáltam összelapátolni gondolataim. Ahogy kívánkozva figyelt nem éppen segített, ezért leemeltem róla tekintetem s a poros földre helyeztem. Néhány percig a bogarakat bámultam, melyek cipőmet kerülgették sebesen. Hajamba túrtam, felnéztem, nyelten egyet. Kissé hangosra sikeredett, de nem nevetett ki, csak somolygott rám. Jó kész vagyok. – gondoltam.

Két lépessel előtte teremtem, mélyen néztem pázsit zöld szemeibe, szuggerálni próbáltam, de csak felemelte kezét, hogy egy tincset tűrjön fülem mögé. Azt akarta, hogy én lépjek.

- Milyen legyen? – kérdeztem végül.

- Erőteljes, igazi romantikus jelenet. – mondta teljes közönyösséggel.

Bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, de elpillantottam válla felett. Autók száguldoztak ész nélkül, estére meg főleg megnőtt a kamionosok száma. Nem egy főút mellett robbantunk le ám úgy tűnik nem is egy kihalt mellékútnál.

Meguntam a gépjárművek suhanó csíkját, inkább visszatértem hozzá. Várt rám és én féltem lépni.

- Ez a te jeleneted. – válaszolt gondolatomra.

- Oké.

Sóhajtottam. Közelebb hajoltam, várt, én próbáltam addig húzni a pillanatot, meddig csak engedte, de immár a játék kedvéért. A levegő ajkaink távolsága közt szinte izzott. Ő nyitott szemekkel nézett engem, de én lehunytam sajátjaim. Egy könnyed csókot ejtettem végül szájára, viszont mint tudtam ez nem lesz elég számára, hisz vagy három évvel idősebb volt nálam. Rengeteg barátnője volt már én előttem, egy egyszerű puszi neki nem lehetett elég. Bár ma bebizonyult, hogy ő más, mint a többi. Az emlékek hatására közelebb húzódtam hozzá és ajkaim végleg övéihez szorítottam. Kábé mindent vagy semmi alapon.

Elég bénára sikeredett, de ez volt eddig életem legdurvább csókra hajazó élménye. Ez is több mint a semmi.

Eleresztettem, csak egy kicsit léptem hátra, hogy legyen köztünk minimális távolság.

- És kábé ezzel ki is merítettem filmes tudományom. – szerénykedtem egy tíz éves gyerek módjára.

Elmosolyodott, átölelve magához vont:

- Jó volt ez. – biztatgatott szélesedő mosollyal. – Egy szűz csókja.

Elpirosodhattam volna, de inkább poénra vettem:

- Honnan tudtad a csillagjegyem?

- Megérzés. – suttogta.

Homlokom nekidöntöttem övéjének, úgy bámultam egy örökké valóságig.

- Na jó! Megtanítalak csókolózni, nehogy kiröhögjön az utánam érkező.

Utánam érkező. Olyan fura volt ezt hallgatni, mintha pontosan tudta volna, hogy ez nem örökre szól, de próbáltam abban bízni csak humorizál.

- Rendben tanár úr!

Ő nem totojázott annyit az egésszel. Derekamra tette bal kezét, másikat pedig nyakamra csúsztatta és egyszerűen megcsókolt. Magához húzta csípőm és keményen átdugta nyelvét számba. Először megilletődve, tehetetlenül hagytam, hogy tegyen amit akar, de aztán szó szerint ráéreztem az ízére és beszálltam a játékba. Oda-vissza játékot játszottunk.

Egy idő után, mintha a kontroll vékony szála elszakadt volna, erősebben húztam foltos ingét, ahogy ő is keményebben fogott. Keze életre kelt, melynek útjai felébresztették bennem az előbbi Macskanőt. Ellöktem kezét, mely csak olajnak bizonyult a tűzre, mi benne égett, s egy részben bennem is. Mosolyogva harcoltunk a csitt- csett csókokban s az ujjak háborújában.

Annyira beleéreztünk a fiatalság, vágy világába, hogy elrugaszkodtunk a biztonságos autó oldalától és a földre hulltunk, mint két leszakított falevél. Viszont nem olyan puhán és kecsesen értünk talajt. Forogtunk egy darabig, majd stabilizáltuk helyzetünk.

- Megvagy? – kérdezte, mikor ráültem hasára és leszorítottam.

Lihegve válaszoltam:

- Ennél jobban sose voltam. Köszönöm ezt a napot.

- Nagyon szívesen. – artikulálta.

Lenyugodtunk, figyeltük egymást, semmit nem csináltunk vagy szóltunk, csak figyeltük a másik szemét. Aztán hirtelen ő mégis beszélni kezdett:

- Fogadjunk, hogy egy perc múlva nagyon ideges leszel.

Értetlen képpel bámultam.

Ő csak somolygott, majd megemelt és kikászálódott alólam. Felsegített, mikor felállt.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá.

Magához húzva csókolt meg újra, aztán meglengette szemem előtt a lóherés nyakláncom, melyet sosem vettem le. Apámtól kaptam a halála előtt, ezért a kabalám lett. Mindig azt mondta, hogy tartsam magamnál, mert ha nem így teszem, elszáll a szerencsém. Igazából sosem hittem benne, de aputól kaptam. Nem sejthette mekkora jelentősége van számomra, de mégis bepöccentem, azzal igyekeztem csitítgattam magam, hogy nem szabad rá neheztelnem. Ő nem tudhatta, nem az ő hibája.

- Add vissza! – egy kis harag, mégis bujkált a hangomban.

Nem vette észre, sőt, elmosolyodott és megindult az út fele.

- Ez nem vicc! Add vissza! – próbáltam, nem hisztis kis csajnak tűnni.

- Vedd el! – mondta vég az utca szélén megállva.

Odafutottam hozzá. Elszállt minden dühöm, mert tudtam visszafogja adni, ha megfelelő módon kérem el. A hangulat kedvéért nem vetettem el a durcás kislány szerepét.

- Légyszi. – kuncsorogtam pitizve.

Rázta fejét, tátogta, hogy nem elég.

Ezért öntelt mosolyát egy csókkal fojtottam el , de ő többet akart. Fenekemre csúsztatta kezét és belemarkolt. Valahogy a kényszer miatt sértő volt rám nézve ez a tett. Hirtelen megakartam leckéztetni. Egyfajta bosszú érlelődött bennem. Nagy erőt vettem, kecsesen kezeim a mellizmára pihentettem és csókunk azzal zártam, hogy egy hatalmasat löktem rajta. Tényleg nagyot, vagy három lépést tántorodott hátra. Elképedés tükröződött arcán, szemeiben. Márkában ott szorította az én nyakláncom s bár meglepődött, valahogy talán büszkeséget is véltem felfedezni rajta, bennük.

- Fúúú…

Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam. De nem volt elég időm, gondolkodni, cselekedni.

Este volt a sötétség már körbe vett mindent, s oly gyorsan pergett az idő homokja. Egy pillanatra még szemébe mélyesztettem sajátjaim, de hangom nem terjedt elég gyorsan. És láttam, pont a szemem előtt, néhány méterre. Kevint elsodorta egy kamion és én löktem elé.

- Ne!

Elmém minden egyes négyzet centiméterét elöntötte a fájdalom. A fájdalom melyet bűntudat ültetett belém. Nem tudtam felfogni, nem akartam felfogni. Ilyen nincs! Nem, nem, nem! Hisztérikus hangon sírtam. A földre estem és összegömbölyödve próbáltam, igen meg nem történté tenni a pillanatot. Eljutni egy másik világba, oda ahol ez nem történt meg, oda ahol mind rendben zajlott, oda ahol Kevin helyett én feküdtem az úton.

Az esti fényben észrevettem egy csillogást, bár méterekre arrébb tőlem kitört a pánik, én csak azt láttam. Odakúsztam az útra és felvettem azt.

- Papa. – suttogtam.

A nyaklánc volt melyet tőle kaptam és csak az jutott eszembe. Ő megmondta, figyelmeztetett, ha leveszem bajba kerülök, elszáll a szerencsém. De nem Kevinnek kellett volna miattam szenvednie. Ó nem! Bárcsak, bárcsak visszamehetnék. Megakadályoznám.

- Papa, bárcsak megtehetném.

- Fúúú…

Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.

Rávetetettem magam Kevinre és átrántottam a másik sávba. A kamion dörögve viharzott el mellettünk, mi keményen puffantunk a betonra. Kezem, lában felhorzsoltam és moccanni is alig bírtam, de egyvalamit észrevettem Keviné és az én kézfejem összekulcsolva nyugodott, melynek pólusai közt, ott rejtőzött a kabalám.

Egy perc novella

Gondoltam felteszem nektek azt a novellát, mellyel a Novus pályázatára jelentkeztem. (Majd írok, hogy sikerült, mert jelen pillantaban még nem tudom.) Véleményeket várok :)

Hiszem, el nem, hiszem

Hinni a legszebb a világon.
Hinni, hogy megmarad léptünk,
Hinni, hogy sosem hiába éltünk.
Hinni, hogy nem vagyunk törékeny virágok.

Csak az a legnagyobb probléma,
Hinni nem elég, hogy úgy legyen,
Csak egy álomkép, amit kergetek.
De inkább reménykedek, mint hiszem hogy vége van.

S nem hiszem el soha,
mikor azt mondják: nem sokára meghalsz.
Hisz elhiszem viszont azt,
Addig vagyunk a Földön, míg álmunk tart.

Lassan mossa a partot, bukfencet hány s csak aztán szökik vissza. Hm. Mennyiszer akartam újra látni a tengert, visszajönni, oda ahonnan indultam. Boldognak kéne lennem… Az is vagyok! Csak, mindig van egy csak… az van, hogy most már nincs célom. Hazajöttem és itt vége a mesének, nincs okom miért tovább erőltetnem az életet… igen, félek, nagyon félek. Nem akarom itt hagyni a földet még, nem akarok elbúcsúzni. És mi lesz ezután? Nem lehet, hogy meghalok, egyszerűen meghalok. Csak jöttem és mentem is. Ki fog rám emlékezni?Ki fog a temetésemen sírni?
A tenger újra nekicsapott meztelen lábujjaimnak.
Mindig arról álmodtam, hogy írok majd egy csodálatos történetet, egy történetet, melybe beleírom az érzéseim, melyben, bár rejtve, de én is benne leszek és a nevemet fogja viselni, nem fognak elfelejteni. De az élet nem mese, nem regény, melyet alakíthatok. Ez az én igaz történetem, ha érdekel elmesélem…

Minden úgy kezdődött, mint egy dráma történetben, egy betegség, mi nem gyógyítható, mely napról, napra gyengít, mi lassan, de annál inkább fájdalmasan elhozza a halált. Miért lenne más az én történetem, ha eddig egyezik? Talán csak azért, mert eddig én ezeket csak olvastam, nem pedig átéltem. Milyen fura ez a szó: átélni, élni, megélni. Ha úgy vesszük megélek és megbecsülök minden percet, de hiába mondom ezt, hisz alig vagyok húsz, még épphogy csak felnőtt lettem, épp hogy csak megízleltem. Gondolom ismeritek Pánt. Van bennünk egy közös: ő nem akart felnőni, én meg nem tudtam. Az én mesém attól más a többinél, hogy én csak a végnél jöttem rá, hogy már nincs értelme itt lennem, ha máshol várnak.

A napjaimat búval éltem, egészen addig, meddig nem találkoztam Daviddel. Ő orvos, amikor a korházba mentem kontrollra ő fogadott. Akkor már tudtam, kereken egy éve tudtam… Kedves volt meg miegymás, csak egy sima kontrollt végezett el. Légzés, láz, magasság, testsúly mérése. Nyilván nem olvasta át úgy alaposan a dossziémat, mert elhívott kávézni mikor a kantinban vártam, hogy megérkezzen a taxim. Igen, nem vezettem, nyilván felesleges az elővigyázatosság, de féltem, hogy aközben leszek rosszul és magamban vagy másban okozok kárt, mert én rothadtam belülről. Nyilván nem voltam jó ember, ha ez történt… Tini koromba sokat buliztam, a jegyeim is csak jók, közepesek voltak. Talán ez a vezeklés mind azért vagy azért, mert elhagytam a szüleimet?

Én nem tudom miért, de elfogadtam ajánlatát és elmentem vele. Nem kell gondolom mondanom, hogy minden követte magát egymás után. A randevú jól alakult és annál többször keresett, minél többet nevettem, minél jobban látta rajtam, hogy boldog vagyok. Talán élni kezdtem? Megdobbant a haldokló szívem? A válaszokat, ugyan kérlek nem tudom, csak azt, hogy élveztem. Végre volt valakim, akit szerethettem és élhettem vele, még ha későn is kezdtem el, még ha önző is voltam. De nem tarthatott minden örökké, végül is kiderült, hisz az orvosom, de akkor már nem volt visszaút. Egypár hónapja folyamatosan találkoztunk és félek, egymásba szerettünk.

Az a nap, mikor szembesített az eltitkolt betegségemmel:
- Szia. Na, milyen napod volt? – kérdeztem a legtöbb bájjal és kedvességgel a hangomban.
Egy két hete költöztünk össze, vagyis én hozzá, de még mindig nehéz volt megszokni, hogy nem a konyhában van a háló. Mondhatni luxus körülmények között laktam a régihez képest, de mindig alig vártam, hogy hazaérjen. A munkám egyébként egyszerű, író voltam és műfordító.
Besétált a nappaliba, ahol én egy széken ültem és pötyögtem a sorokat a régi számítógépembe. Egy regényen dolgoztam. A címe: Egy perc. Az én alkotásom volt, az én életemről, elég depressziós, ezért sose engedtem meg Davidnek, hogy elolvassa.
- Helló! – köszönt hang nélkül, mikor belépett.
Láttam, hogy baj van. Viszont már annyira megszoktam, hogy normálisnak tettettem magam, hogy úgy vélem el is hittem, s egy percig se gondoltam arra, hogy vége.
- Jól vagy?
Letette a táskáját.
- Nem – nem kérdeztem rá. Lehet, hogy itt már sejtettem, de inkább történhetett az, hogy ő folytatta: - Miért nem mondtad el?
S ha eddig nem is sejtettem… Nem szóltam, nem volt értelme, nem volt rendes szó mi megmagyarázta volna, erre sosem volt. Apunak és anyunak épp ezért nem mondtam el.
- Hát igaz? – csak ekkor jöttem rá, hogy eddig abban reménykedett, csak hiba, félregépelt tintapaca az aktámon. Tudom, hogy ezt gondolta, mert én még akkor is abban reménykedtem.
Lehajtottam a fejem és ez volt a válasz.
Könnyek kúsztak elő szemhéjam alól, próbáltam takarni, de felesleges erőfeszítésnek bizonyult.
- Nem, nem, nem – odajött hozzám, megölelt. – Ho-hogyan?
Az első gondolatom mondtam:
- Vezeklés? – vagyis kérdést.

Hiába magyaráztam neki, hogy megérteném, ha elhagyna, hogy nem számít, a lényeg, hogy ő ne szenvedjen velem, de mindig makacs volt. Sosem tette azt, amit kellett volna. Talán nem fogta fel, hogy ezzel mindkettőnknek árt. Bár én kész voltam vállalni a rám eső részt, ahogy ő is. Egy nap megkérdezte tőlem, mikor már nagyon a végén jártam, hogy mit szeretnék… mit szeretnék utoljára átélni, látni.
Én így válaszoltam:
- Kiskoromban a tenger mellett laktunk, nem messze volt tőlünk egy part. Olyan szép, amit a legszebb katalógusokban mutogatnak, mint álomkép. A szüleimmel ott éltem és bár nem beszélek velük… Haza akarok menni.

Kocsival az út úgy három óra. Egy vasárnap délutáni nap indultunk. Reggel óta hányingerem volt és éreztem fáradt vagyok. Egyre gyengültem, mintha az erőm, huss kiszállt volna belőlem, de David nem tudott meggyőzni, hogy itthon maradjunk. Engedett. Tudom, hogy sejtette, amit én is, hogy ennél már csak rosszabb lesz és lehet, hogy nem lesz holnapom.
Az út csodálatos volt, az ég borúsan gomolygott, mégis mintha mosolygott volna, akárhányszor rápillantottam lopva. Csodás legelők mellett hajtottunk el kis tanyák és neve sincs utakon. David egy- egy viccel próbálta kedvemet növelni, de nem kellett szólnia, én boldog voltam már attól, hogy velem van. Egyszer álltunk meg, hogy együnk valamit, de nekem nem volt étvágyam, így hát gyorsan visszatértünk az útra.
Négyfele érkeztünk meg végül is a házhoz, melyben laktam, melyben gyermekkoromat hagytam tizennyolc éves tini fejemmel. Ha érdekel titeket, miért is tettem, most elmondom. Anya és apa csak a jót akarták nekem, de nem értettem egyet a döntésükkel, mikor egy jogi egyetemre akartak küldeni, erőltették, még akkor is, mikor tudták, az írás a szenvedélyem, hogy már olyan, mint a drog számomra, elkábít, nem kell a valóságba néznem és nem tudtam már nélküle élni. Így hát megszöktem, mikor alkalmam volt rá, csak egy levelet hagytam két sorral: Sajnálom, de mindenkinek így lesz jobb. A saját álmainknak kell élnünk. Enyém az írás, a tiétek még ismeretlen. Találjátok meg. Haza jövök még, lányotok Vendy.

Ott álltam a küszöbön, David kezében az enyém.
- Akarod, hogy én?
Bólintottam, majd válaszra késztettem magam:
- Ez a te utad is.
Megnyomta a csengőt…
- Ugyanaz – leheltem. Mindig emlékeztem a házat betöltő trillázásra, legszebb emlékeim egyikére.
Egy darabig nem történt semmi, melynek hatására a lassuló szívem a torkomba ugrott. Aztán kinyílt az ajtó.
Egy fiatal nő nyitotta ki. Nálam idősebb, egy család anya, egy felnőtt, nem egy félős gyermek. Végig néztem rajta és valamiért irigység fogott el. Talán azért, mert az én szüleim házában van, de lehet azért, mert anya volt, öregedő de felnőtt. Nekem sosem lehet gyerekem, én sosem leszek anya, én nem fogom megtapasztalni, amit ő igen. Ő élvezheti az életet.
David kezdte:
- Jó napot. Mi Eliza és William Robertet keressük. Nem ismeri véletlenül őket?
A nő rám pillantott Davidről. Láttam a szánalmat az arcán, de ez más fajta volt, mint amit eddig kaptam. Nem az, hogy jaj szegénykém rosszul festesz. Nem. Ő tudott olyat, amit én még nem.
- Ismertem őket – szólat meg végre, de bár ne tette volna.
- Ismerte? – kérdeztem, szinte hisztérikus hangon. – Ezt hogy érti?
David csitítgatott, aztán rákérdezett ő is.
- Ezt a házat a Robert házaspártól vettem fél évvel ezelőtt. Néhány hónapig együtt laktunk, de aztán… - nem folytatta.
- Aztán mi?
- Aztán Isten magához hívta őket. Kéz a kézben aludtak el egyik éjszaka és reggel, mikor ébreszteni akartam őket, nem keltek fel – elgondolkodott egy darabig. – Sajnálom. Nyilván te vagy Vendy, a lányuk. Sokat meséltek rólad, azt hogy büszkék rád, hogy mertél élni az álmaidnak.
Akkor, ott, abban a percben nem tudtam elképzelni, hogy ez valós, de rá kellett jönnöm, más nem lehet. Kiestem az úgy nevezett Isten kegyeiből, ezzel büntetett. Sosem hittem benned, de meglásd eztán se fogok!
- Milyen álmoknak? – kérdeztem a nőtől. – Nem sokára én is megyek és semmi nem őrzi még a nevem.
Nem ez volt a legnagyobb problémám, de ekkor már tudtam, nincs értelme többé élnem.
David átölelt és mondta, hogy menjünk, bár a nő beinvitált. Nem akartam így látni a házat szüleim és gyermekkorom csodáit lelakva és átrendezve, csak a part volt az, amilyennek hagytam, ahová kiskoromba anyu és apu számtalanszor lehozott és most David vitt el oda.

- Akarod, hogy menjek? . kérdezte, mikor leállt a kocsival.
Megráztam a fejem.
- Nem, számodra nem ez a végcél – egyetértően bólintott, aztán kinyitotta nekem az ajtót. – Egy perc – súgtam a fülébe, mikor megcsókoltam.
És hát itt állok, haldokolva a tenger parton egy verset dúdolgatva, az élet nagykérdésein merengve. Talán a mese mégis igaz? Van akinek nem rendeltetett, hogy felnőtt legyen? De hát, ha én vagyok Vendy? Hazajöttem, csak, mindig van egy csak. Nem várt rám senki. Büszkék rám, hogy az álmaimnak éltem? És mit értem vele?
Belefúrtam a lábujjaim a homokos iszapba.
Talán nem is a cél a lényeg, hanem az út? Hogy megismertem Davidet? Hogy a szüleim talán keresték az álmaikat? Lehet meg is találták. Az élet arról szól, hogy megküzdjünk a ránk váró feladatokkal, hogy célokat érjünk el. Nekem elfogyott az összes feladat, nekem ez az utolsó célom. Én, mint Vendy hazajöttem a szüleimhez, de csak a tenger várt meg. Ez volt a végcélom, tehát megérkeztem. A Földön mindent elvégeztem, most már fölkészülhetek arra az útra, mely csak ezután kezdődik, hol talán ott lesz anya és apa, ahol várni fogom örökké Davidet. Egy percre becsuktam szemem és még egy perc múlva éreztem a tenger hideg habjait az arcomnál, aztán a következőben…

Egy perc
(2010. december)
írta: Vendy Robert

„Egy csodálatos regény írójáról, aki végül mégsem nőtt fel. Magával ragadó”
THE BOOKLIFE

„Egyértelmű, Vendy regénye az Egy perc örökké beírta magát az írók történelmébe. Ez az alkotás pont attól fantasztikus, hogy az egyszerűsége és tisztasága sallangoktól mentes és valódi őszinteséggel meséli el a saját életét.”
MAX EMIL

„Vendy csak írni szeretett volna.”
DR. DAVID WILSON

Vendy Robert emlékére.
2010. október 24.