Álarcos baby
- „…Szerepeket játszunk mind! – üvöltötte Peter a mikrofonba, majd pedig basszusszólóba kezdett. Ujjai csúszkáltak az elektromos gitár húrjain. Felismertem egypárat, melyeket közös óráinkon tanított. D mól, A mól talán egy C dúr is megbújt. Végül a szóló véget ért és visszalépett a közönség elé, hogy nekik, nekem énekelje a refrént. - Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind!...”
Ennyi bőven elég volt. A vad rock vallomás eléggé elcsépelt egy formája, annak, hogy valakit lapátra tegyenek, de érthető. Tisztán érthető minden sora. Az eleje: Akárhogy nézem, színházban vagyok, Ez az én világomnak szólt, annak a világnak, amit nem rég megnyitottam neki, a felső tízezrek világát, melyben mindig éltem és szabadulni akartam, de sosem tudtam, még így huszonnégy évesen se. Páholyból néznek rám furcsa alakok. A szüleimre érti, akik nem igazán örültek, hogy egy drogszökevénnyel járok, vele. A következő a kedvencem: Mindenki mást hisz, más színt visel, ezzel azt akarja üzenni, hogy megjátszom magam a közelébe és a szüleim előtt is. Meg azt, hogy kedvemért próbált nem önmaga lenni, de szerinte nem csak ő tett így, anya és apa is. S valódi arcát álarc rejti el. A mi esetünkben a hazugság álarca. Mégis meddig éljünk álarcok mögött? Elege van abból, hogy olyannak tűnjön amilyen nem, ám tudja, hogy hasonlóak érzéseink. Viszont: Mit kell eltitkolnunk így egymás között? Pontosan tudja azt, hazudok neki, mert nem akarom elhagyni gazdag barátaim és annak ellenére, hogy a szüleim nem foglalkoznak velem szeretem őket, ezért inkább ő hagy el, mert az biztos, hogy a kettő együtt nem fér meg. És jön a refrén: Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind!
Már kint jártam a klub mögött, a sikátorban. Büdös volt és piszkos minden, talán ez is közre játszott abban, hogy könnyek szöktek szemembe.
- A franca is! – morogtam. – Kiba*ott jó ez a szám…
Miért hívott ide? Megmondhatta volna egyszerűen, hogy szia, többet nem akarok veled lenni, mert gyűlölöm azt az énem, aki veled vagyok. Aztán szépen csöndesen elváltak volna az útjaink. Idővel belenyugodtam volna, talán. De így? Írt egy számot a szakításunknak? Sosem leszek képes feldolgozni. Szeretem őt! És ez a szám… nagyon jó, slágergyanús… csak rohadtul fáj.
A vészkijárat kivágódott mellettem. Azt hittem, hogy csak egy lány lett rosszul a sok whiskytől mit magába öntött, de „szerencsémre” Peter Segel lépett ki rajta, az irdatlanul helyes rock zenész.
- Miért rohantál el? – kérdezte dühösön, semmi aggodalom nem hallatszott hangjában.
Nem néztem rá, nem akartam, hogy lásson sírni. Sosem sírtam előtte, ő olyan volt akivel csak nevetni lehet.
- Annyira vártam ezt az estét. Veled együtt örültem annak, hogy végre bejutottatok egy ilyen elit klubba. Órák töltöttem el azzal, hogy kiválasszam ezt a dögös ruhát. És nem mondom, hogy nem tettél még izgatottabbá, mikor felhívtál, hogy lesz egy meglepetésed ma este – még mindig háttal álltam neki, egyszerűen letörölhettem volna sírásom jelét, de féltem, ha meglátom megremeg a hangom és nem tudom befejezni. – Aztán mikor fent álltál a színpadon, azt hittem igen, végre. Ez a csodálatos fickó az én pasim, az én barátomat imádja a közönség. Örömömet csak fokoztad azzal, hogy azt mondtad: - Crystal baby ezt a dalt neked írtam, Meglepetés! És akkor… - nem fordultam meg eddig, mégis elcsuklott hangom, úgy gondoltam akkor már mindegy ezért szembenézve vele folytattam, idézve a dalának első versszakát: - Akárhogy nézem, színházban vagyok, Páholyból néznek rám furcsa alakok. Mindenki mást hisz, más színt visel, S valódi arcát álarc rejti el. Mégis meddig éljünk álarcok mögött? Mit kell eltitkolnunk így egymás között? Becsaptál – suttogtam, kétségbeesetten, de folytattam a dalt: - Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepeket játszunk mind! – aztán csak ismételtem az utolsó mondatot. - Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepe…
- De nem érdekel a sok máz rajtad! – vágott a szavamba és folytatta az eddig számomra ismeretlen versszakkal, énekelve. - Mert igazi valódat az nem takarhatja! Tudom, hogy szereted a puccos ékszert. Nekem olyanom nincs, de kérlek…- fél térdre ereszkedett előttem, megfogta a kezem - Légy az én feleségem!
* A dal első versszaka Demjén Ferenctől van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése