8. fejezet 1.

Túltekerve: Könnyű préda

Tudom, hogy régen hoztam új fejezetet és ezt se lehet igazán annak nevezni, de ígérem rajta vagyok az ügyön. Nem sokára hozom a másik részét, de addig is itt van ez. Olvassátok szívesen és ne haragudjatok a lusta íróra. :D Ha már nem emlékeztek mi volt ezelőtt a fejlécben az ESEMÉNYEK címszó alatt találtok emlékeztetőt.

Szerda és Csütörtök között

Szemszög: Hard

Óvatlan mozdulatokat lépet, felelőtlenül járkált, fejét felemelve. A legkönnyebb áldozat, szinte elejtésre vár, mint az őz, aki a patakból iszik. Figyeltem minden rezdülését, mikor a fülét hegyezte és akkor is, mikor válla felett sandított a mögötte lévő kihalt sikátorba. Árnyék voltam, az ő árnyéka, ha lépett vele együtt léptem én, s ha megfordult elrejtőztem a sötétben. Szinte percenként lepődtem meg magamon, hogy milyen profi vagyok.

Nem vett észre a gyilkos, de tudta, hogy követem, nevezhetnék hatodik érzéknek, vagy egyéb marhaságnak, a lényegen nem változtat. Lépéseit megtriplázta, bár ezzel csak nekem adott lehetőséget, hogy a közelébe férkőzzek. Aztán hirtelen megállt.

Megfordult és egy pisztolyt szegezett rám, majd felhúzta a kakast.

Fülemben dobogott a szívem, olyan kétszáznál járhat a verése, félő szívrohamot kapok húsz évesen.

- Gyere elő! Vagy lelőlek! – kiabálta a sötétbe.

Ekkor nyugodtam meg végleg. Nem lát, a fegyvert nem rám irányította, csak a feketeségbe. Hm. Ez vicces lesz.

Hogyan lőne le, ha? Persze, majd önként kitáncikálok elé, hogy ólmot eresszen belém.

Vártam a falnak lapulva, lélegzetemet minimálisra csökkent, ez könnyebben ment, mikor már teljesen passzívállapotba zuhantam, félelem ügyileg. A gyilkos már nem volt annyira nyugodt, mint én. A keze remegett, biztos voltam benne, hogy az első neszre elsütné.

Akkor használjuk ki – gondoltam.

Lábam mellett volt néhány üres üveg, az éjjellátó szemüvegemben tökéletesen láttam mindet. Egy gazellát megszégyenítő mozdulattal felkaptam kettőt. Mozgásom kábé nulla munkazajjal járt, a sztreccs anyag se susogott rajtam.

Oké. Nincs olyan messze tőlem. Most. Most kell lépnem.

Elhajítottam bal kezemben lévő heinekent a sikátor szembenlévő falának, mely szerencsére hangos csörömpöléssel múlt ki. Ahogy sejtettem a gyilkos tüzelt, majdnem mind a hat tárát felhasználva. Pancser! Ez alatt kiléptem a kukák közül és két három ugrásszerű lépéssel mögötte teremtem. Erősen kupán vágtam a másik üveggel.

Nem ájult el, de enyhén megtántorodott, így volt alkalmam egyetlen erősségét kicsavarni kezéből. Amint egy kicsit magához tért elkezdte a levegőt ütni, engem akart eltalálni, de nem látott semmit és senkit. Le kellett nyugtatnom, a stukkerrel a kezembe még egyszer rásuhintottam, most már a tarkójára.

Nem kalimpált tovább.

- Azta – csúszott ki a számon.

Ott álltam a pasas mellett egy pisztollyal a kezembe. Váó! Most mi lesz? Vigyem be a rendőrségre?

- folytatjuk -

7. fejezet

A terv kész, bocsi Tessa

Bocsi a késésért, de így a hétvége végén megérkeztem a hetedik fejezettel és mivel ennyit késtem nem emelem fel a kommentár határt. Kellemes olvasás! Aztán Írjatok ám :)

Valamikor Kedd és Szerda között

Szemszög: Hard

Azt se tudtam mit akarok, merre menjek, hová tartsak és milyen úton. Egy nevet, egy lakcímet se tarthattam magaménak, de még ha meg is lenne, akkor se igazodnék el, a nagy almában.

Egy pillanatra megálltam összeszedni gondolataim. Tessához igyekszem az éjszaka közepén, hogy elkérjem annak az embernek a számát, aki talán többet tud, mint apa meg Ves. Busszal közlekedni ilyenkor veszélyes, ezért akartam „ÉN”, Ves Bentleyével menni. A slusszkulcsot menetközben leakasztottam a fogasról, most pedig itt vagyok, bőröndöm a hátsó ülésen én pedig a vezetőiben.

Komolyan ezt akarom? Megszökni? Mi más esélyt tálal nekem a jövő?

Várni itthon, hogy apa és Ves hazatérjen a fejvadászatból, három nap alatt biztos megfordulnának, már ha nem csak nevük van, hanem címük is, de addig én éljem unalmas életem a bejárónő őrzése alatt.

Na ne!

Akkor maradok inkább a saját tervemnél, melyet mérgemben ötlöttem ki, ami annyit tesz, kiszedni Sueból, amit titkolt. Persze keresgélhettem volna tovább apa iratai között, ám ahogy ismerem, semmilyen írásos jegyzetet nem hagyott maga után, mellyel bármikor meggyanúsíthatják. Ravasz és figyelmes ember, ki csak az elméjében bízik. Na és az sem elhanyagolható tényező, hogy nem utánuk akarok odaérni, mint valami utóhullám. Én akarok a cunami lenni!

S majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy Sue ebben segítségemre lesz. De, hogy miért pont Tessától kell elkérnem a számát az sajnos egyszerű. Az én mobilom még tavaly kinyiffant egy szerencsétlen rögtönzött karate gyakorlat közben. Ripityára tört, még a SIM kártya is. Viszont Tessa bírja az Old-timeos dolgokat, van egy retró notesze, telefonkönyve kinek, hogy tetszik, melybe általános elsőtől kezdve körmöli a telefonszámokat. Biztos vagyok benne, hogy Susanne Ross száma is köztük lesz.

A terv kész volt.

Ha minden jól megy apáék előtt érek New Yorkba, s ha van mázlim reggel indulás előtt még utoljára nem néznek be üres szobámba, bár sokat nem számítana, mert este Martha úgyis leadná a drótot, hogy a kisasszonyka nem jött haza. Ezt a részét is átgondoltam, nem kell félni. Tessát megkérem, hogy mondja azt, hozzá cuccoltam.

Igen, minden perfekt.

Csak még egy bökkenő van, hogy elinduljak.

Próbáltam összeszedni magam, nem bénázhatok. New Yorkba tartok, hogy bosszút álljak a gyilkoson, egy kocsi nem rémíthet meg, akkor se, ha jóval nagyobb, azoknál, mint amelyet eddig használtam.

Mély levegőt vettem, hajam fülem mögé tűrtem és az immáron újra érvényes jogosítványt ellenőriztem a kesztyűtartóban.

- Oké, nyugi Hard! Megy ez. Emlékszel még, hogy kell – akár egy skizofrén.

Nem azzal van a baj, hogy már elfelejtettem – akartam volna válaszolni, de a slusszkulcsot becsúsztattam helyére s szép lassan elfordítottam.

A motor nem bőgött fel, mint valami triceratops, csak halkan duruzsolt, mégis összeszorult a torkom és kettőn láttam.

- Ves ki fog nyírni – nevetgéltem fanyarul

Lecsuktam szemem, amit nem kellett volna, mert újra ott teremtem a múltban. Volt kocsimban, volt barátnőmmel. Száguldoztam, mint valami őrült, megsúgom az is voltam.

- Hard, állj meg! – sipákolta az anyósülés. – Hard légy szíves állj meg! Ilyen sebességgel, szász, hogy egy lámpaoszlopra felkanyarodva végezzük.

Nem álltam meg, nem is lassítottam.

- Sue, az én hibám volt! Megmenthettem volna.

- Mikor odaértünk, már késő volt – válaszolta egyszerre.

- Nem! Sosincs késő – ordibáltam, szemeibe néztem könnytől áztatott szemekkel. Kissé teátrálisnak hatott mindez így együtt, de egyáltalán nem érdekelt.

- Meghaltál volna te is – mondta megszeppenve, egy akkorddal lejjebb.

- Talán – motyogtam.

Tudtam, hogy igaza volt, nem akartam elhinni. Hibáztatnom kellett valakit s még a következőt nem mondta, magamat vontam felelősségre.

- Nem a te hibád volt.

Először csak üres fecsegésnek tűnt, sekélyes nyugtatgatásnak, de később, valahogy rájöttem, hogy nem volt az.

Még mindig nem figyeltem az útra, csak Suet néztem és azt a lelkifurdalástól torzult arcát. Valamit nem mond el, valamit titkol a lelki-fröccs. Nem volt idő rákérdezni, mert felkiáltott:

- Vigyázz, Hard!

Egyszerre az úton volt tekintetem. Szőke hajú fiú futott le a járdáról, egy béka után. Lábam a féket taposta, kezem a kormánykereket irányította jobbra, pontosan, tökéletesen neki egy fának.

Másnap a korház egyik szobájában ébredtem. Jobb kezem eltört, de semmi súlyos. Suenak pedig kutya baja, ahogy a kis fiúnak. Két év után a jogosítványom is visszakaptam, de többet már nem vezettem, mostanáig.

Lábam a gázpedálon, jobb kezem a kuplungon, másik a kormány bőrborítását markolta. Még mindig bizsergett a jobbik, figyelmeztetve, hogy legutóbbi kísérletem a vezetésre nem sült el valami csodásan. Úgy döntöttem nem fog érdekelni a múlt, nem rémiszt meg többé. Indítottam, kihajtottam utcánkból, magam mögött hagyva lányos szobám és két békésen szunyókáló rokonom.

Há-há! Előbb kell felkelnetek, ha utol akartok érni – gondoltam komoran.

Percekkel később már a főutcán előzgettem néhány odújába tartó éjszakai baglyot. Annyira, de annyira hiányzott már a vezetés. El se tudom képzelni, hogy a fenébe bírtam ki. A száguldás, a kormány és maga a tudat, hogy kezemben az irányítás. Én döntök, hogy merre tartok, én vagyok, független és szabad. Ez a tudat jobban hiányzott, mint aszályban az eső. Persze nem felhőtlen örömöm, a rossz szájíz nem múlt el, de már nem sokat számított.

> (tekerés előre)

- Tessa, nyisd ki! Tessa! Tessa! – dörömböltem a nyolcas feliratozású ajtón, Tessa, Valery és Beccy ajtaján – Tessa, kérlek!

A retesz elhúzódott, áldozatom kinyílódott, de barátnőm helyett Valery állt velem szembe.

- Elment az eszed Hard? Mi a faszért kajabálsz éjnek idején?

Valery, Tessa hárpia lakótársa, mondjuk ez esetben érthető, miért ellenséges, de alapból nem vagyok a kedvence, ám akkor is, az isten szerelmére nem esik le neki: Talán fontos, liba!

Be akartam lépni mellette, de behajtotta az ajtót addig, meddig csak ő fér el.

- Mit akarsz a hippi csajtól?

- Csak szólj neki! – parancsoltam, ellenkezést nem tűrő hangon.

Nem mozdult, de bőszen méregetett kék, óriási, bogár szemeivel.

- Itthon van? - általános esetben ilyenkor, ez hülyekérdésnek hangzana, de nem Tessánál.

- Nem, épp hódokat ment hajnali egykor. Tudod, fontosak – utolsó szavait artikulálva közölte.

Igen, hát ez a gúny.

- Valery, ha szólsz neki, előbb elhúzok. Nem esett még le? – vágtam vissza.

Erre csak megfordult és elsétált, én követtem, bár nem invitált be. Ezerszer jártam itt, ismertem az utat, még sötétben is.

Bent másik két ajtó nyílódott ki, az egyiken Rebecca fáradt, nyúzott, megkínzott - az ember nevezheti bárhogy nem változtat a tényen, hogy ramatyul festett - tekintettel hunyorgott rám. Őt se kedveltem semmivel se jobban, mint a szőke bogárszeműt előttem, ezért csak gonosz vigyor terült szét elmémben látványától, nagyon, nagyon gonosz.

Összeszemezett Valeryvel, amolyan ki nem mondott mondatot sóhajtottak fel együtt – Jaj, itt ez a görény!

Hál’ Istennek a másik mögül végre föltűnt barátnőm.

- Hard, te mit keresel itt? – kezdte s tudtam, hogy nem fejezi egy hamar be, mert ha Tessa zaklatott pont vessző nélkül mondja, meddig levegője bírja - Hajnali fél egy van mégis mi történt ugye nem vesztetek össze megint Vessel de biztos hogy az történt és apád Mr. Madigen ő neki se esett baja te jól vagy zaklatottnak tűnsz mégis mit keresel itt ilyen későn vagyis korán úristen már szerda van Hard mi a fenének dörömböltél – Valeryre és Beccyre sandítottam, akik a kényelmes műbőrfotelekben helyezkedtek el s a kezdeti nehézségek ellenére élvezték a műsort, amit így iderittyentettünk barátnőmmel – hoztál cuccokat mert jól gondolom hogy jól gondolom itt akarsz tanyázni egy ideig az én szobámba fogsz aludni mert a csajok nem bírnak majd én alszok a földön úgyis gyakorolnom kell a jövő heti tűntetésre egy sátorban...

- Tessa, nyugi már! – állítottam meg szájmenését.

Kezeim tiltakozón felemeltem, megerősítve azt a tényt, ha folytatja, leütöm. Mikor ez benne is tudatosult, szóra nyílt száját önkéntelenül összeszorította s végre valahára figyelt. Beccy, Valeryvel csak kuncogtak, nem hitték el igazán, hogy képes lennék bárkit is bántani.

- Megvan még a noteszed? – kérdeztem könnyedén, cipőmet bámultam, vagyis inkább az a helyet, ahol sejtettem, hogy lehet.

Tessa fellélegezve fújta ki a levegőt, mely benne ragadt pillanatokig.

- Persze, ne öljétek meg egymást, mindjárt itt… hozom – s ezzel eltűnt éjfekete szobájában.

Valery maga mellett felkapcsolta egy asztali lámpát, ami némi fénnyel végre bevilágította a szobát. Hunyorogtak a hirtelen termett világosságban, de azért felém lövelltek néhány ellenszenves pillantást.

Barátnőm visszatért a nappaliba könyvével a kezében.

- Kit keresel?

Egy pillanatig nem tartottam jó ötletnek megosztani, de aztán rájöttem, hogy elég bunkóság lenne. Rátörök az éjszaka s még csak ennyit se teszek meg. Persze tudtam, hogy válaszom sok kérdés elé állít.

- Suet, Susanne Ross száma kell – szászázalék, hogy Tessa elsőre is tudta kire gondolok.

- Éjfélkor? – kérdezte kissé cinikusan.

Hálát adtam az úrnak, hogy nem esett le neki miért, ugyanis Tessa mindent tudott rólam, Sueról és azokról, miket együtt éltünk át, még sejtésemet is, arról, hogy hazudik volt barátnőm.

- Fontos – magyaráztam.

Nagyban lapozott, de csak nem talált semmit. Mellélépdeltem, kikaptam kezeiből, mert a sok ásítástól, mely belőle tört fel már alig látott. A kétezer ötös évet kerestem, hiszen akkor találkoztunk, lettünk barátok Tessával.

- Ugye nem arra kell? – kezdett kitisztulni elméje.

Nem bírtam hazugságra nyitni ajkaim, így hát nem szóltam, csak lapozgattam.

- Te azt gondolod, tud valamit – ez nem kérdés volt.

Igen, Tessa mindent tudott, rólam, a katasztrófáról, az autóbalesetről és a teóriámról, csak a pillanatnyi fáradság lehetett, mely akadályozta, hogy erre előbb ráébredjen.

Nem volt alkalmam valami féligazságot hozzávágni - hazudni nem tudtam volna - mert rátaláltam arra a bizonyos évre, rögtön az enyém alatt szerepelt. Gondolkodás nélkül előkaptam mobilom bepötyögtem a számot, de aztán nem csuktam be a könyvet, mert megláttam még három ismerős nevet.

Jennis Rebecca Enderson meg Aly és Aj Cassidy. Ezek még jól jöhetnek, beírtam hát azokat is.

Becsuktam s végül visszaejtettem Tessa kezeibe.

- Köszi – suttogtam.

Úgy gondoltam, akkor itt végeztem is, ezért megindultam a kijárat felé, nem gondoltam, hogy köszönnöm kéne.

- Hova mész? – követett Tessa.

Nem fordultam meg, csakúgy a levegőbe beszéltem.

- Ha keresnek, nálad lakom, oké? Csak néhány napig.

- Őszintén? Nem, nem oké! Mit akarsz tenni Hard, hm?

- Öhm… semmi… nem lesz gond. Három nap múlva jövök.

- Hova készülsz?

- Csak körül nézek egy kicsit New Yorkban.

- Körül nézel egy kicsit?

Már a lépcsőn baktattunk le, mikor Tessa elkapta vállam és megállított.

- Hard ez őrültség! Mit gondolsz? Egyedül mindent elintézel? Baszki ez nem egy hollywoodi film! – húha nagyon ideges, ha már „káromkodik”.

Megfogtam kezeit és óvatosan, mintha törékeny volna lehámozta magamról.

- Figyelj, ez nem a te ügyed! Sajnálom, hogy felébresztettelek és hálás lennék, ha falaznál nekem, de ennyi. Nem kérek tőled semmi többet, se gyámozást se aggódást!

Mintha süket lett volna, meg se hallott semmit.

- Mivel jöttél?

- Tessék?

- Ugye nem buszoztál?

- Mi? – teljesen el is felejtettem, hogy nem vezetek. Persze, Tessa nem tudta. – Nem, Ves Bentleyjével.

- Te vezettél? – ámuldozott.

- Hát, igen, de nem hiszem, hogy ez kell, hogy legyen a legnagyobb problémád.

- De, hát…

- Nem Tessa, én mentem. Majd hívlak.

Azzal újra elindultam, magam mögött hagyva Tessát is.

> (tekerés előre)

Órákkal később az autópályán hajtottam, szemem a célon s bármennyire fáradt voltam nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy megálljak aludni. Őszintén, semmire se volt időm. Mintha máris reggel lenne, persze még nem jött fel a nap. Úgy gondoltam ideje lenne felkelteni Suet és végre kifaggatni. Előhalásztam farmerem zsebéből a mobilom, aztán Sue nevénél megnyomtam a zöld gombot.

Fura, első kicsengés után felvette, pedig a számom biztos, hogy nem ismerete.

- Halló? – szólt, csöppet se álmos hangon.

Nem vártam semmire, semmi reagálási időt nem hagytam, egyből letámadtam a tényekkel.

- Hard vagyok. Beszélnünk kell!

5. fejezet

Lehull a lepella, titkokról la!

„Virág nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét.
Hozd vissza nekem,
ami enyém volt rég!”

Kedd
Szemszög: Hard

Megszokott mozdulatok, elhibázott szavak, megfagyott Ves és köztem a hangulat. Nem rímelve akarom kifejezni magam, de kábé egy tragikomédiába illő reggelünk volt. Most a kocsiban ülünk. Nem szól hozzám, nem dobol a kormányon, de a hangfalakból üvölt a zene. Coldplay-től a The Scientist. Rég nem hallgattam számokat ettől a bandától, azonban most tökéletesen illett a lelkivilágomhoz.
Vesre sandítottam fél szememmel, arcát leplezte a közöny. Nem láttam a szemét, nem láttam át rajta. Talán jobb ez így.
Elmémet túlzottan lefoglalta az, hogy mit beszélhettek meg este Ves és apa, így képes voltam teljesen kizárni magamból anya emlékét. Olykor előfordul, hogy megfeledkezem róla, most azt gondolhatná, az ember rossz vagyok emiatt, de a lényeg, hogy ember vagyok és hibázom, ám nem csak hibáim mutatják emberiségem, hanem az álmaim is. Tegnap este méreggel a szervezettemben feküdtem le, ez annyit tesz, hogy zaklatott voltam. Gondolom, amiatt álmodtam förtelmeset. Beleborzongtam, ahogy felidéztem.
Az elejére, hogy hogyan kezdődött nem emlékszem, de az álmok így vannak, nincsenek kezdetük, csak úgy belecsöppen az álmodó.

Fejezet végén egy videó, mely az álmot ábrázolja.

Feküdtem, egy poros betontalapzaton feküdtem. Fülemben egy dallam zengett, az melyet még kiskoromba énekelgetem. Mintha bevertem volna a fejem, mert alig bírtam felülni, azért próbálkoztam, teljes erőmből. Aztán hirtelen egy férfi állt mellettem, akinek az arcát a sötétben nem láttam. Csak egyetlen pislákoló neonlámpa égett és az is pont úgy helyezkedett el, hogy elvakítson. A férfi nem mozdult csak nézett s valahogy beugrott egy emlék, egy igen régi elfeledett emlék. Sue áll mellettem, a vállamat fogja, azt suttogja fülembe, hogy nem lesz semmi baj, vagyis ezt csak képzelem, mert tudom, hogy igazából azt mondta menünk kell. Sosem mondta, hogy minden rendben lesz, ő is meg volt rémülve, de mindig hinni akartam, hogy legalább ő tudta mit tegyünk. Az emlékkép megszakadt s újra ott voltam a férfi mellett. Beszél hozzám, tudom, beszél, nem értem, nem hallom. Én is szólok: - Kérlek. Ekkor tudatosul bennem igazán, mit fog tenni. Meg fog ölni. Leguggol, szemembe néz. Nem árul el semmit magáról, mert nem látom, egyszerűen nem látom. Aztán megteszi, belém szúr valamit, pont a szívembe. Később, látom magam fentről, ahogy fölém hajol gyilkosom, még valamit mond, majd feláll és elsétál.

Az álom itt ér véget. Én zihálva ébredtem fel, verejtékben úsztam. Igazából, amit éreznem kellett volna ezek után, talál a félelem, de bennem akkor csak méreg, düh kavargott.
És Ves?
Egész reggel nem szólt hozzám, nem mintha én kerestem volna társaságát. A fürdőbe hangtalanul suhantunk el egymás mellett, kapkodva pakoltunk össze, készítettük el magunk, de nem szóltunk, egy hangot se. Ha véletlenül pedig egymáshoz értünk két szúrós pillantás és vissza a monoton mozdulatokba. Komikus, tragikus ezért mondom, tragikomikus.
Az autó megállt az ismerős parkolóban. Bátyám szállt ki először. Filóztam egy kicsit, hogy kövessem-e egyáltalán, ám egyszerűen azt tettem. A Bentley felett egymásra sandítottunk, ez jeges árként hatott mindkettőnkre. Ves végül csak bólintott s elszelelt az aula ajtaja felé.
Nem mondom, hogy nem fájt. Szerettem a bátyám, kapcsolatunk sosem volt egysíkú, de így, ennyire még nem vesztünk össze. Mint már mondtam, oly sokszor a düh volt az egyetlen, ami kavargott bennem. Mikor Ves eltűnt az ajtó mögött megengedtem magamnak, hogy körbe nézzek. Őszintén szólva Tessa Priusát kerestem. Reménykedtem, hogy ma is elkésik. Beszélni szerettem volna vele a költözős ügyről, mert pontosan tudtam, hogy ma, ha apa otthon lesz, hát… inkább nem is akarok belegondolni.
Sajnos őrült hippi barátnőm kocsija két sorral arrébb parkolt, viszont nem volt időm ezen bosszankodni, mert valaki a nevemet kiáltotta. A hang irányába fordultam s megláttam egy fiút. Azt a fiút, aki tegnap ott volt a képregény boltba. Bret barátja, az úgy nevezett… az úgy nevezett…
- Szia! – köszöntem neki, mikor megérkezett mellém.
- Hello, Hard! – mosolygott, széles meleg mosollyal.
Megnyugtató kisugárzása volt Aaronak, vagy Nicknek?
Viszonoztam mosolyát, de erre, mintha zavarba jött volna. Némán álldogáltunk egymás mellett, nem tudtam, hogy nevezzem, így jobbnak láttam nem megszólalni. Csak somolyogtunk és somolyogtunk. Kellemes volt a közelsége, pedig talán kínosnak kellett volna lenni.
Aztán megtörte a némaságot:
- Csak… öm láttam, hogy egyedül vagy. Gondoltam köszönök.
- Aha – hogy meg kellett szólalnom, már nem ígérkezett, annyira nyugtatónak. - Oké, hát köszöntél.
- Aha.
A csend mi eddig köztünk lebegett átváltozott hirtelen kínossá. Feszengtem, ahogy ő is.
- A-arra…
- Figyel…
Egyszerre kezdtünk bele, aztán, mint a filmekben, mindketten elhallgatunk. Ajkunkon újabb mosoly.
- Mondjad csak – adtam meg neki az elsőbbséget.
- Hát, oké – nevetett, ahogy rázkódott válla előre hajolt és szemébe lógott barna göndör haja. – Ni-nincs kedved délután…
- Várj! – állítottam meg. – Ugye te most nem randira hívsz?
Valódi félelem rejtőzött bennem, legkevésbé egy randira lett volna hangulatom.
- Ő, nem – mondta határozottan.
- Nem? – ez viszont meglepett.
Egy picit még egómnak is rosszul esett, de inkább rákérdeztem:
- Akkor?
- Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy délután nincs-e kedved beülni velem egy kávéra?
Most már nem értettem. Akkor most mi van?
- De…
- Ez nem randi!
- És mi különbözteti meg a kettőt?
- Az, hogy nem leszünk egyedül – valahogy határozottabb lett hanglejtése.
- Páros randi? Az is randi – mosolyogtam, bár nem akartam megsérteni talán Nicket, de nem igazán volt az estem. Ugyan kedves, meg minden, és ha kicsit megváltoztatná a külsejét, akkor talán…
Elhessegettem az ötletet, nem is akartam ilyesmire gondolni.
- Nem, senki nem fog randizni senkivel, csak van két jegyem egy múzeumi kiállításra – magyarázta.
- Azt mondtad kávézni megyünk? – még mindig nem mondtam volna neki nemet?
- Utána beülhetünk oda is.
Mosolyogta s ahogy szemüvegén keresztül belebámultam azokba a zöldeskék szemekbe rájöttem, hogy ez a fiú nagyon is jó fej. Miért ne lehet, hogy ilyen barátaim legyenek?
Azt gondolta, hogy nemet fogok mondani. Láttam rajta, hogy már készül a védőbeszédre, de megelőztem.
- Rendben.
- Tessék? – mintha nem hitte volna el.
Felhúztam szemöldököm. Most komolyan ezt fogja csinálni? Miért ne mondhatnék igent, anélkül, hogy meglepődne? Kicsit idegesített, mit gondolhat róla. Ezért elkezdtem hadarva magyarázni, nem is figyeltem arra, amit mondok.
- Figyelj Nick, én szívesen elmegyek veled, arra a múzeumi kiállításra. Kedvesnek és szórakoztatónak talállak. Komolyan nem értem miért kell ezen ennyire meglepődni – mosolyogtam.
Valóban örültem neki, mintha dühöm nem is létezett volna, mintha Vessel nem is vesztünk volna össze, mintha nem nyomasztana a tehetetlenség. Mosolyogtam, de nem azért, mert ő is, csak simán jól esett.
- Mit mondtál? – kérdezte már ő felhúzott szemöldökkel.
Értetlen lettem, jókedvem fagyos nyoma maradt már csak.
- Azt, hogy elmegyek.
- Igen – helyeslőn bólintott – De minek neveztél?
Ekkor már értettem mi a baja. Legszívesebben felsikítottam volna. Én szamár! Nagy hibát követtem el, óriásit. Szemeim kikerekedtek, számat is eltátottam.
- Nick? – tette fel a kérdést, inkább csak magának, hogy valóban ezt hallotta-e.
- Annyira sajnálom – mentegetőztem. – Idióta vagyok. A neved Aaron, Aaron Lufkint. Nem igazán jó a névmemóriám, sajnálom.
Összevont szemöldökkel, ráncolt homlokkal bámult le a földre. Nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel.
- Tudod már elkezdődött a tanítás, nekem…
Indult volna, ám utána szóltam.
- Aaron, sajnálom, tényleg.
Bólintott, elfordult. Újra szóltam, nem szerettem volna, hogy itt hagyjon így.
- Akkor mire, hova?
Erre visszanézett, végigmért fejem búbjától egészen a cipőm talpáig. Egyfajta megállapítást végezhetett, talán felmérte, a helyzetet. Érdemes-e…
- El-elnézetem a dátumot, nem ma lesz.
És ezzel ő is kisétált az életemből. Persze, hogyne, elnézte a dátumot, ez kábé olyan mintha a képembe mondta volna: Sekélyes vagy Hard Madigen! Egyáltalán nem érdemled meg a barátokat! Tudom, hogy marha voltam, de attól még ennyi miatt? Oké nem tudtam a nevét, de az ő viselkedése se volt udvariasabb. Tegnap láttam életemben először s nem gondoltam, hogy valaha újra összetalálkozunk. Mérgem visszatért, újra Vesre gondoltam és apára, hogy milyen veszekedés fog rám várni ma. Talán reménykedtem abba titkon, hogy Aaron okot ad rá mai távollétemre, de nem csak ezért mondtam igent. Nem is ismertem mégis kedves volt velem, mellette mintha fellélegezhetem volna. Minden reggel a tükör előtt elkészítem az aznapi maszkomat. Vannak „kösz jól vagyok” maszkok, vannak „nincsenek gondolataim” maszkok és a kedvencem „erős vagyok”. Aaron közelében tegnap és ma is ez a maszk lehullott, de az egészben mégis a legfurább, hogy nem bántam. Nem zavart látja-e igazi arcom, ő nem ismerte a maszkjaim, előtte még változhattam egy olyan Hardá, akiben talán érdemes volt hinni. Mindegy már, ezt a vonatot lekéstem.

Eddig nem volt időbeli tekerés se hátra, se előre. Nyilván hiányzott már. A suliba nem történt semmi extra. Tessa csak Tessa volt, nem említettem meg neki a költözés ötletét. Ves ugyanúgy vigyázott rám szünetekben, mint mindig, de ez sem új. Sport órán a futástól újra megfájdult a lábam, de attól még busszal mentem haza. Nem késtem le mellyel járni szoktam, mert nem mentem be a boltba, bár volt rá étvágyam.

> (tekerés előre)

Este van, tíz, kilenc körül lehet a time. Martaht apa váltotta úgy néhány perce. A szobámba vagyok, egy Stephen King könyvvel a kezembe ülök az ágyamon és várom a kivégzést. Várom, hogy mikor hív le apa a földszintre. Nem kell sokáig, mert már hallom is Ves lépteit szobám ajtaja előtt. Kopogás.
- Gyere!
Benyit, csak fejét dugja be.
- Beszélnünk kell – mondja egyszerűen.
- Mintha erre magamtól nem jöttem volna rá – dünnyögtem bajszom alatt gúnyos megjegyzésemet.
Percekkel később apa, Ves és én a dolgozószobában ülünk, egy- egy fotelben. Semelyikünk se néz a másikra, nem beszélünk, ez a kínos csend. A szótárban a mi képünk szerepel a szó mellett. Aztán apa arra jut, hogy ideje belekezdeni.
- Hard, tudom, hogy szerinted, amit én és bátyád csinálunk nem helyes, de meg kell értened, mindet azért teszünk, hogy megvédjünk.
Josh Madigen, vagyis apám felkapott üzletember, nem egyszer szerepelt már a Cosmopolitanben a legsármosabb, legmenőbb férfiak listáján. Nem híres, de ismer sztárokat. Egyszer Usher-től kapott jegyeket a Gramyre. Persze ez az azelőtt volt, hogy anya meghalt. Azóta a modora nem változott, barátságos, vicces, ám… sebzett. Már nem olyan… ő már nem az a Josh Madigen, aki volt, túlzottan vissza akarja állítani a dolgokat, úgy tesz, mintha anya nem is számított volna.
- Mitől akartok folyton megvédeni úgy mégis? – ha apával beszélek, hangomban sosem bujkál gúny.
Egymásra sandítottak. Elmondják-e, mit tudnak? Ves megrázta fejét, de apán látszott, nem ért egyet vele. Visszanézett rám.
- Kicsim, figyelj, Hannaht tudjuk, hogy megölték – hangszíne rezzenéstelen, úgy mondja, mintha nem lenne nagy ügy. Talán apa tényleg túltette már magát? Vagy más van ezek mögött? – Ves elmesélte, hogy tegnap min vesztetek össze – ekkor újra bátyámra nézet – és bár ő nem gondolja, hogy készen állsz rá én tudom, hogy megbirkózol vele.
Ha azt gondoltam nem tudnak már meglepni, tévedtem. Előre csúsztam, ahogyan az ember szokott, ha valami érdekeset hall.
- Anyának a gyilkosát keressük – szólalt meg hátam mögül Ves. Nyilván felállt székéből.
Rá pillantottam, nem hazudott, valóban most igazat mondott. Kérdeztem volna, valamit, nem tudom, hogy mit, de valamit, ám apám folytatta Ves gondolatát.
- A lényeg az Hard, hogy az illető New Yourkban tartózkodik, biztos forrásból tudom.
Arcizma se rezdült, mikor a tényeket tálalta elém, mintha Brad Thomsont hallanám a későesti hírekből. Valószínűleg ezért reagáltam én is úgy, mintha nem lenne nagy cucc.
- Szóltok a rendőrségen?
- Nem – rázta meg Ves a fejét. – Lezártnak tekintik az ügyet, véletlen balesetnek, nem szándékos gyújtogatásnak.
Igaz. Visszaemlékeztem, arra a Bostonpostra, amiben a tűzet leírták. Véletlen baleset, igen, pontosan ezzel a szóval illették.
- Akkor? – kérdeztem, valódi tudatlansággal.
- Felkeressük – mondta apa.
- Mi keressük fel? – nem tudtam elképzelni, hogy igazából magukkal akarnak vinni, mindig úgy tesznek, mintha még gyerek lennék.
- Én és Ves.
És persze nem, nem mehetek, mindig csak ők. Nem vagyok már gyerek!
- Én is menni akarok – hisztérikus ez a legjobb szó rám.
Felpattantam helyemről, nyomatékosítva szavaim.
- Túl veszélyes – magyarázta Ves.
- Mert neked nem? – most már a gúnyos.
- De, nekem is az.
- Akkor, mi a különbség kettőnk között?
Nem akarta kimondani, tudta, hogy amit szólna az fájna, de én kicsikartam belőle.
- Nincs semmi, amit mondani tudnál? Akkor megyek!
- Hard, te még csak egy fiatal lány vagy. Túl veszélyes ez neked!
- Itt maradsz Martahval, ő majd vigyáz rád – helyeselt apa.
Értetlenkedve bámultam mindkettőjük képébe. Ezt most nem mondhatják komolyan, ők elmennek megkeresni azt a férget én rám meg itthon bébicsőzködik a bejárónő? Ezek ketten megbuggyantak, ha azt hiszik, hogy hagyni fogom.
- Ezt nem tehetitek! – ordítottam.
- Hard, Hard, nyugodj meg! Mindezt azért mondtuk el neked, hogy ne csinálj őrültséget, míg távol leszünk. Reménykedtem abban, hogy elég érett leszel és elfogadod a különös helyzetet – ezt apám mondta.
Szívembe talált ezzel a mondatta és már tudtam veszett fejsze nyele az ügy. Jobb lenne visszavonulni, elfogadni, de nem volt lelkiismeretem hozzá.
- Rendem – mondtam, lenyugtattam magam. – Mikor mentek?
- Holnap reggel – válaszolt nekem Ves.
- Ilyen gyorsan?
- Már hetek óta tervezzük – szólt apa.
- Hetek óta? De miért csak most szóltok azon kívül, hogy nem csináljak hülyeséget?
Újra szemeztek, valamit még elhallgattak előlem.
- Nem akartuk igazából elmondani neked – vallotta be Ves.
- Nem tudtuk, hogy reagálnál, azt gondoltuk, ha nem tudod, nem fáj.
Hm, hát persze. Nem tudom, nem fáj fejem. Én viszont ezt az elvet nem véltem. Megpróbálnak megvédeni? Ugyan!
- Elképesztőek vagytok - leheltem.
Jól belenéztem mindkettejük szemébe, majd pedig megfordultam és kisétáltam. Nem volt értelme tovább veszekedni, már döntöttek, de nem csak ők, én is. Lehet, hogy harag gerjesztette bennem az indulatot és az ingert arra, hogy lépjek, de a lényeg, hogy indulásra készen álltam, csak a rajtpisztoly dördülését vártam.

És újra friss. :) Mint mondtam meghoztam. Egyébként sajnos kikaptunk, még szerencse, hogy tét nélküli. Holnap lesz az ami már számít :) Drukkoljatok!!! :D Egyébként komit várok, mert mivel ilyen sok olvasóm van már a határ is feljebb kerül :O

Hard álma

4. fejezet

Amikor a magány luxuscikk

Hétfő (este)

Szemszög: Hard

Akkor kezdődnek a problémák, amikor a magány már luxuscikknek számít. Most őszintén ki gondolnál, hogy egy lekésett busz ennyit jelent? Hát én nem. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy én nem az a Hard vagyok, aki szeretnék lenni. Akaratom ellenére gyerekként kezelnek, sőt talán amíg itthon lakom ez nem lesz másképp. Muszáj lesz lépnem.

Odasétáltam íróasztalomhoz. A szobám szó szerint olyan, mintha dehidratálták volna, mintha a polcokat domestossal maratták volne le fehérre. Fehér csempe, fehér falak, fehér bútorok és ahol nem fehér, ott rózsaszín. El se tudom képzelni, hogy valamikor ez tetszett.

- Kollégiumba kéne már lennem.

Csak és kizárólag ez lehet a megoldás, még itthon élek, csak a pici Hard leszek. Tessahoz is mehetnék, ugyan messze van az albérlete az egyetemtől és a szobatársai hárpiák, de egy-két napig elalhatnék ott, ha arra kerülne a sor.

Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolom-e az elköltözést, mindenesetre a search-ba bepötyögte a következőt: harvard kollégiumok.

Miért csinálom? Lemaradtatok? Akkor most olvassátok tovább történetem, onnantól, honnan abbahagytam. (Ültem a buszon)

< (tekerés hátra)

Robbie Williams – Bodies

A hangerőt maximumra tekertem, ki akartam zárni minden külső hanghatást, mert őszintén nem érdekelt mi volt a Szerelem az életem tegnapi részében, ahogy az se ki dögösebb Taylor Lautner vagy azaz ürge a Szerelmünk Lapjaiból.

Összejött, a saját gondolatomat sem hallottam, ezért hol az utat kémleltem, hol pedig szemhéjam belsejét. Egészen jól elvoltam magamban, nem kellett nekem társaság.

Épp az elhaladó embereket bámultam, ideges taxisokat és maszatos gyerekeket, mikor valaki megkocogtatta térdem.

Csak és kizárólag reflexből pakoltam le lábaim, azt gondolván egy öreg nő az, aki vagy le akar ülni, vagy csak nem helyesli, hogy összekoszolom a „tiszta” bútorzatot. Arra nem is gondoltam, hogy egy fiú fog lehuppanni mellém.

Pedig így történt. Először nem vettem ki fülhallgatómat, csak bámultam, az ismerősnek tűnő idegent. Az arca olyan egyedi, mintha láttam volna már, talán csak egy pillanatra valahol, de biztos voltam benne, hogy…

- …ó! – csak a végét hallottam köszönésének.

Ekkor se volt igazán kedvem kivenni a fülhallgatót, de megtettem.

- Szia! – köszöntem én is.

Nem szólt többet. Körülpillantottam a buszon, szinte teljesen üres volt, ezért döntöttem úgy, hogy szóvá teszem, miért vette el az ülést lábaimtól.

- Nincs máshol hely?

Egy gúnyos mosollyal fordult felém, amitől a gerincvelőmbe futott a rettegés.

- Ilyen jó nincs.

- Ha?

Feljebb csúszott az ülésben, hogy nagyobb legyen nálam, végig a szemembe nézett miközben beszélt.

- Hm… Mindig mindenki azt gondolja, hogy róla szólnak a dolgok.

- Ezt most értenem kéne?

- Nem ismersz meg – ez nem kérdés volt. Folytatta rejtélyességét – Pedig én egyszerre tudtam ki vagy.

- Bocs, hogy nem ismerek, minden jöttmentet, aki belül mellém – vettem pesszimistára a figurát.

Nem akartam tovább beszélgetni velem, nem volt szimpatikus számomra, sőt azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy borzongtam tőle és egyáltalán nem jó értelemben.

Nyilván az érzések nem voltak kölcsönösek, mert nem ült el és nem fejezte be a beszédet.

- Egy kicsit sem dereng?

Jobban szemügyre vettem. Megmaradt az érzett, de nem ugrott be.

- A-a - megráztam fejem. - Sorry.

- Hát az nagy kár – jelentette ki s úgy tűnt valóban így gondolja.

Fejét leszegve bámulta a padlót. Nem tudom, hogy mit akartam szívesebben, hogy a busz megálljon és leszállhassak, vagy, hogy elüljön mellőlem. Mind a két megoldás jónak ígérkezett arra, hogy eltüntessem az aurámból, de egyik se volt megfelelő.

Ám végül a sors megoldotta, a busz valóban megállt és ő felállt.

- Örülök, hogy viszontláthattalak Hard – mosolyogta ferde, minden sejtető mosollyal.

Ahogy teljesen felém fordult testével, és ahogy pontosan láttam profilját, arcának rezdüléseit, testtartását, mintha beugrott volna, hogy ki ő, de csak az tudatosította bennem sejtésem, ahogy ejtette a nevem.

„Egyből, mintha újra tíz éves lennék. Ott teremtem a Bostoni általános iskolában, mellettem Billy, aki épp arra készül, hogy fellökjön. Sikerül is neki. Elesek, majd értetlenül bámulok gyűlölködő szemeibe.

- Miért? – kérdem rekedtes sírástól gyanús hangon.

Ő csak mosolyog, ferde minden sejtető mosollyal.

- Inkább miért mondtál nemet? – kérdezte immár ő. – Hard!

Tudtam, hogy mire gondol. Tudtam akkor, abban a pillanatban, de nem bírtam elképzelni, hogy egy egyszerű nem miatt képes volt rám kenni Bolyhoska eltűnését.

Gyűlöltem mindenegyes porcikámban, gyűlöltem a képét, mosolyát, szemeiben a vad és leplezetlen dühöt. Ő csak bámult rám, mosolygott, hogy miatta szöktek könnyek a szemembe. Fel akartam állni. Tudtam, hogy simán lenyomnám, ő nem sportolt én pedig tanultam harcművészetet. Vissza tudtam volna adni, de valahogy még sem. Az erőm, mintha elpárolgott volna. Gyönge voltam.

Aztán anya lépett be az ajtón és az emlék megszakadt.”

Látta, ahogy leesik a tantusz, erre csak szélesebb lett képén a mosoly, de nem állt meg magyarázkodni. Hátat fordított majd leszállt a buszról, az pedig elindult. Megemelkedtem, egy pillanatig azt képzeltem utánamegyek, leszállok én is, majd jól elbeszélgetek vele a történtekről, vagy nem beszélgetek, csak visszaadom, amit egyszer kölcsönadott, egy hatalmas, lökést s gyűlöletet. Viszont, mint mondtam az élet nem ilyen egyszerű. Visszahuppantam az ülésbe és csak figyeltem, ahogy a távolodó alakja elsétál a járdán.

> (tekerés előre)

Hogy az zaklatott-e fel, hogy találkoztam egy csöppet se kedves ismerősömmel, Billy Trevissel? Hát részben talán, de nem miatta akarok elcuccolni itthonról. Persze a napom borzalmas volt, ő se igazán segített a helyzeten, de ebben az ügyben csak apró kis szalmaszálnak bizonyult az óriási búzamezőn.

Ami igazán meghatározó esemény az, az ezután történtek.

< (tekerés hátra)

- Jó napot Miss.

- Magának is Martah – köszöntem házvezetőnőnknek.

- Mr. Madigen még nem érkezett meg – jelentette az igen fontos információt, bár szavaiból sosem derült ki, hogy Vesre vagy apára érti. Alapesetben tökmindegy lenne, de ma nem. Ha apa az, aki nincs itthon, akkor szembe kell néznem bátyám mindenkedő képével, viszont ha…

- Martah! – állítottam meg szavammal, mivel épp visszatért volna a konyhába, hogy befejezze, amit félbehagyott.

- Igen Miss?

- Az ifjabb vagy… - nem fejeztem be kérdésem, de nem is hagyta.

- Ves úrfi van itthon. Az ön édes apja nem érkezett még meg – válaszolt rögtön, aztán mielőtt újra feltarthattam volna elbaktatott. A „köszönöm Martah” kifejezést pedig csak magamnak suttogtam. Imádtam, amikor angolosan távozott a nemzetének megfelelően.

- Ez így nem lesz jó – leheltem, miközben lehámoztam magamról tavaszi kabátom, cipőm.

Nem is volt az.

Percekkel később Ves kopogott az ajtómon. Beengedtem, de úgy tettem, mintha valami igen fontos dolgon munkálkodnék, kábé matematika értékűn.

Nem szegezte nekem egyből a kérdést, hanem először leült kanapémra. Úgy viselkedett, mintha csak a bútor kényelmessége érdekelné, persze csak erőt gyűjtött ahhoz, hogy rákérdezzen.

- Jó vagy? – amit persze meg is tett.

- Nem – válaszoltam unottan. Nem fordultam feléje, hátam kellett bámulni, de ez nem akadályozott abban, hogy arrogáns legyek. - Azon gondolkodom, hogy elköltözök Alaszkába. Matt és Jeff olyan súlyos lukat égettek a szívemen, amit soha többé nem leszek képes behegeszteni.

Hallottam, ahogy a bútor megkönnyebbülve felsóhajt, mikor Ves idegességében felpattant róla.

- Oké, értem én! Erős vagy, Nem akarod, hogy beleszóljak bármibe veled kapcsolatban. Rendben – hangja higgadt volt, de éreztem benne a visszafogott agressziót.

Még mindig háttal ültem, lapozgattam az algebra könyvet.

- De egy valamit kérek tőled. Hagyd, hogy néha a bátyád legyek – éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, talán egy méterre állhatott tőlem.

- Anélkül nem megy, hogy pólyásnak néznél?

- Nem nézlek annak – suttogta inkább meggyőzőn, mint értetlenül.

Tudtam, hogy itt az ideje a szemébe nézni. Valóban tudni, hogy szavai hazugságok-e.

Zöldeskék szempárja, nem tűntek annak, de én átláttam rajtuk. Próbált úgy tekinteni rám, mint egy felnőttre, de persze nem sikerült neki.

- Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – jelentettem ki világosan.

Lehajtotta fejét. - Ez az elbukás pillanata. –

- A húgom vagy. Sajnálom, de másképp nem megy. - De igen, megy! – emeltem fel a hangom. – De te meg sem próbálod. Ne őrizgess engem a folyosókon. Ne keress meg minden szünetbe és legfőképpen, az én ügyeimbe ne árts bele magad.

- Ezt mégis, hogy értsem? Hagynom kellett volna, hogy tovább tiporjanak rajtad?

Elkaptam tekintettem, de ő nem engedte.

- Nézz magadra Hard! – mutatott foltos pólómra. - Ramatyul festesz, és ha nem lépek közbe nagyobb bajod is eshetett volna.

Ez talált az elevenembe. Felemelkedtem a székről, szembe kerülve Vessel.

- Meg tudom védeni magam! – csaknem ordítottam.

- Igen? – kérdezte gúnnyal vegyülve. – Hát én nem úgy vettem észre!

Dühös volt, ahogy én is. Vissza akartam vágni, de a helyzet az volt, hogy pont úgy történt, ahogy ő mondta. Nem tudtam megvédeni magam, pedig akartam.

- Nem vagyok gyerek már! – csak ennyire futotta.

- Akkor ne viselkedj úgy – suttogta újra közelebb hajolva az arcomhoz.

Lecövekeltem, ha leveszi hangerejét, az azt jelenti, hogy már a tetőponton van idegessége, de ezzel már nem volt egyedül. Felhúzott. Másodpercekig bámultam szemeibe, aztán a düh elöntött és egy hatalmasat löktem rajta. Enyhén megtántorodott, ám nem esett el. Megismételtem, addig folytattam, míg így nem szólt: - Hard, hagyd abba! Ezzel nem ártasz nekem.

De élvezem – nem mondtam ki viszont erősen gondoltam.

- Utállak! – szűrtem ki fogaimon keresztül.

Épp egy újabb lökésre készültem, viszont elkapta karjaim és a hátamra szorította azokat.

- Idefigyelj! Ne csinálj hülyeséget. Ne játszd a szuperhős Hard. Te csak egy lány vagy és…

- Hagyd meg magadnak a szexista kijelentéseid! – szúrtam oda, de nem foglalkozott velem.

- …és, ha állandóan lázadsz, még valakinek feltűnsz. Húzd meg magad és legyél olyan, mint minden fiatal.

Elengedett végre. Hátra léptem két lépést. Lihegtem, sokáig ficánkoltam s kissé elfáradtam.

- Mert neked szuperül bejött, mi? – most én jövök. – Apa és te szép kis páros vagytok, mit ne mondjak. Ügyesen eljátsszátok, hogy minden normális. Anyára rágyújtották a régi házunk, de ti még csak meg sem siratjátok – tartottam egy kis szünetet. – Ves most őszintén. Te soha nem akartál bosszút állni? Meg találni azt a férget és…

- És mi? Megölni? Ez lenne a számodra optimális megoldás – félelmetes volt az arca, hangja, szeme.

- Csak bosszút állni - suttogtam, de én nem a haragtól. – Anyát nem véletlenül…

- Hard, fejezd be! – közelebb lépett.

- Mert könnyebb, ha nem beszélünk róla? – kérdeztem kihívóan.

- Nem – válaszolta egyszerűen. – Viszont nem esik bántódásod.

És ezzel úgy döntött felhagy a beszélgetéssel. Végigmért csak úgy, mint reggel, de szemében, most nem vidámság inkább szánalom bujkált, aztán egyszerűen kilépett az ajtómon s itt hagyott magamba a dühömmel

> (tekerés vissza)

Tudtam, hogy a Vessel való beszélgetés nem lesz piskóta, de ez már túl sok volt. Négy év alatt felhalmozódó fájdalom egyszerre ömlött ki mindkettőnkből. A lénye nem én voltam, hanem anya s a borzalmas halála. Egy pillanatig se gondoltam, hogy a dolgok rólam szólnak. Ha mondhatjuk Billy tévedett.

Elhúztam a szám szélét. Kinyomtattam a talált oldalakat, már nem bírtam, kavarogtak elmémben a történések, nevek. Felkeltem, majd bebaktattam a fürdőbe. Lehámoztam magamról ketchupos felsőm, nadrágom és a többit. Hajamat kiengedtem majd beálltam a folyó tus alá.

Végre vége ennek a napnak, de mielőtt lefeküdtem volna aludni, még egyszer végig gondoltam milyen is volt a hétfőm.

Jeff és Matt tusakodás, Tessa és Ves közbelépése, az öreg nő megmentése, a képregény boltban Bret, Nick és Aaron, aztán a buszon a rég nem látott ellenség Billy Trevis, aztán úgy döntöttem a legfontosabb történések előtt, nem fog érdekelni mi történt ma. Még kora volt, hallottam, ahogy apa belép az ajtón és köszönti a távozó Martaht, aztán azt mikor Ves közli vele, hogy beszélniük kell rólam. Nyilván a kirohanásomról, de tudtam mára már vége a csatának, holnap új nap lesz, újabb bonyodalmakkal, újabb harcokkal, de ez az élet. Az én életem, ahol a magány luxuscikknek számít, hát ki kell élveztem a csendes éjszakát.

Na összejött a három komment, szóval fel is raktam a fejezetet. Remélem elnyerte a tetszéseteket :D Várom a véleményeket.

2/3. fejezet

Az utcán sétálva vizes hajjal, ketchupos pólóban

Hétfő (kicsit előbbre)

Szemszög: Hard

Nem kicsit tévedett Tessa, de nem fogom elítélni, amiatt, mert túlzott pozitivizmussal született. Vesre sem háríthatom a felelősséget, ő csak porbált a szerepéhez igazodni. Tehát megvédeni széltől, esőtől és két mutáns gorillától. A mutánsok is mindig ilyenek voltak, és az ilyenek nem változnak. Akkor? Mindez az én hibám? Magamnak köszönhetem nedves hajam, foltos pólóm, fájó bokám? Nyilván. Más nem igen maradt.

Egy fiú kinyitotta nekem az ajtót, segített a lépcsőn lejönni. Pedig megmondtam neki, hogy kutya bajom, de mintha külföldi nyelven beszéltem volna, meg sem hallotta. Nyilván ő is ott volt az ebédlőben. Ez lehet a magyarázat arra, hogy nem kérdezte meg mi a szösz történt velem. Bemutatkozott, de nem kérdezte meg a nevem, tudta. A parkolóban sétálgatva felajánlotta, hogy hazavisz, de nem fogadtam el. Pont azért nem, amiért Vesnek sem engedtem meg. Eleget kaptam mára a sajnálkozásokból, máshogy kifejezve túltelítettségem volt.

Elköszönt a hogyishívjákjajelfelejtettemaneved és végre újra magamra maradtam. Nem vagyok depressziós, se magánságra vágyó törékeny főhősnő, aki még a normális futás fogalmát se ismeri. (Igen most Bellára gondolok a Twilight –ból. Olvastam, tetszett valamennyi része, de a csaj személyisége valahogy nem jött át. Nem mondom, hogy szar, de jó se.)

Visszatérve az utcán való sétálásra, elmélkedésre. A ma történtek eléggé felzaklattak ahhoz, hogy elgondolkozzak azon, mit csinálok rosszul. Nem érzem az életem említésre méltónak. A halálom után tíz, tizenöt év múlva már a nevemre se fognak emlékezni. Család szemlélet: Lesz egy férjem, viszonylag átlag feletti fizetéssel, két gyerek egy fiú egy lány. Munka, egy kiadónál, de a gyerekek után főállású családanya. Ves és apával való kapcsolatom töretlen.

Hát nem igazán csábító. Semmi izgalom, semmi happy.

Megálltam a padka szélén. Az autósok robogva hajtották gépjárművüket, üveges sehova se néző szemmel. Az emberek olyan vakok. – csúszott a gondolat agyamba. Ennek igazolása volt az, hogy a mellettem várakozó öreg nő, inkább néni. Lelépet a zebrára, és egy Volvo száguldozva tarot felé. Az nem fog a fékre lépni!

Követtem a nénit és megállítottam, mikor már alig fél méterre a Volvos elhúzott. Hogy melyikük a vak? Mindkettő. A nő nem szólt semmit, csak bólogatva sétált tovább a mögötte tartó tömeggel. Megmentettem az életét? Talán. Még sem érzem, hogy így lenne. Egy egyszerű lány voltam mindenki szemébe, egy egyszerű, de kedves lány.

Valakinek nem rendeltetett a köszönet. Bezzeg, ha egy dalia legény lennék.

Az embercsoport elvonult, én még mindig ott álltam az utca oldalán. Nem ámuldozva, arról rég letettem, de nem mondom, hogy nem esett le az állam egy másodpercre. Valahogy nem volt energiám kivárni a következő szabad pillanatot. Visszatértem a járdára. A sétálás, lehet jót tett a bokámnak, mivel már sántikáltam olyan feltűnően, csak mintha kitörte volna a cipő a sarkam.

Nem erre szoktam menni a buszra, a másik oldalon van a megálló. Az utca erre eső oldalának üzleteit csak távolról láttam. Nem is tudtam miket árulnak, csak néhány tábla derengett. Viszont jobbnak találtam nem az üzleteket csodálni, vagy az erre járkálókat, otthon egy szabad percem se lesz az elmélkedésre. (Többnyire ezért járok busszal.)

Miután az ebédlőben jól kicsinált Jeff és Matt, Tessa utánam jött a WC-be.

- Túlélem – válaszoltam kérdésére.

- Elég ramatyul nézel ki.

- Inkább ne próbálj felvidítani – vetettem oda, kissé harapósan.

Tessa nekidőlt a mellettem lévő csapnak. Figyelte, ahogy leöblítem a hajam, ahogy kicsavarom belőle a vizet és a hősugárzónál próbálom megszárítani, nem sok sikerrel. Ezek után levettem piros foltokkal díszített szürke pólóm. Azt is a víz alá dugtam, enyhén megfakult színe, de nem jött ki, ráadásul így már csuromvíz volt. Félig-meddig kész voltam a szárítkozással, mikor becsöngettek a következő órára. A törit már lekéstem, nem akartam a matematikát is. Tessa indulás előtt még megdobott némi lelki fröccsel.

- Figyelj te idióta. Szeretlek, de ha Vest vagy magadat fogod hibáztatni. Én esküszöm, elráncigállak magammal a hétvégi tüntetésre.

- Isten ments! Még több te? Kösz, elég belőled egy is – mosolyogtam, mégsem érzetem úgy, hogy majd kicsattanok a boldogságtól. Ez a mosoly leginkább egy hazug „kösz jól vagyok” mosoly volt, amit tökéletesre fejlesztettem az évek során, ám nem Tessa esetében. Igaz, hogy szeleburdi és tökre fura egyed, de a legjobb barátnőm. Vest előbb átverem, mint őt. Így nem kérdés, észre vette-e a csalást.

- Este felhívlak – mondta és eltűnt az ajtó mögött.

Én még nem indultam. Odasétáltam a tükörhöz. Szemügyre vettem Hardot. Azt a Hardot, aki eltűrte, hogy a fiúk, így viselkedjenek vele. Azt a Hardot, akinek a külseje nem kicsit volt szétszórt. Ejtettem egy apró somolyt újra, aztán mosolyogtam és végül nevettem.

- Ami nem öl meg, az megerősít.

Kiléptem én is az ajtón és elballagtam matekra.

Vessel a következő szünetbe beszéltem. Megkérdezte, hogy haza vigyen-e, de elutasítottam, arra hivatkozva: Ki kell szellőztetnem a fejem. Még akkor is csak azt hajtogatta, hogy Jeff és Matt nem ússzák ezt meg. Különösebben nem érdekelt ez a téma. A kajakozó páros sorsa csak a legkisebb gondom. Persze nem mondom, hogy nem adtam volna vissza nekik, de…

A lényeg ennyi. Ez történt ma. Matek után informatikám következett. Aztán végelegesen kicsöngetek mára nekem és Most itt vagyok.

Hol is?

Megálltam, körül pislogtam az utcán, valami ismerős után kutatva. Meg is találtam a buszmegállót. A közelben nem volt zebra, ezért szoktam az előbbinél átmenni, de majd átfutok az útesten, ha nem lesz akkora forgalom. Karórámra sandítottam, hogy lássam időben vagyok-e, de persze nem voltam. Öt perce elment az, mellyel menni szoktam. A következő negyed óra múlva érkezik.

Nem keseredtem el, valahogy még örültem is annak, hogy nem érek haza a szokott időben. De addig mit csináljak?

Arra jutottam, hogy beülök egy Starbucks kávézóba, mintha az előző sarkon láttam volna egyet. Megfordultam, hogy visszafele tartsak, amikor a szemem megakadt, a mellettem lévő igencsak érdekes üzleten. Egy képregény bolt. Oké, mennem kéne tovább. Indulni akartam, de valahogy már nem vonzott a kávé íze. Érdekesebbnek ígérkezett ez. Dehogy én, egy képregény boltban? Nem tudtam ezen tovább töprengeni, mert a kezem már az üvegajtón volt s két pillanat alatt bent teremtem.

Nem jártam még soha ilyen helyen. Az újságoshoz egyáltalán nem hasonlított, inkább egy gyerekes kávézóhoz. Volt pénztár és pult is, ahol alkohol kivételével minden italt megtalálható. A gyerekes szó tényleg helyénvaló ebben az esetben. Az asztalokon szuperhős babák díszelegtek, ember nagyságú pappír figurákat állítottak a különböző képregényes standokhoz. Nem pont így ábrázolták őket a filmekben. Őszintén mondom egy báty mellett se jártam még ilyen boltban. Ves nem igazán szerettet álmodozni. Azt mondta azt csak a veszteseknek adatik meg. Jobban bírta a realistább dolgokat, például sport. És íme itt vagyok én! Karatézok, pedig lány vagyok.

A vásárlók nagyját tinédzserek alkották, de ugyanúgy láttam harmincas éveikben járó férfiakat és apró gyerekeket. Egy közös volt csak bennük. Az arcuk, ahogy élvezettel lapozták fel az újságokat.

Első gondolatom: Én nem tartozom ide.

Nem a vizes kontyba fogott hajam vagy ketchupos pólóm miatt, nem is én voltam az egyetlen lány, valahogy csak úgy. Ezen a véleményen a boltban lévőkkel osztoztam, de nem állt szándékomba távozni. Odabicegtem az egyik pulthoz, tartalmát kémleltem. Az egész újság, mit kezembe tartottam, még ha anyanyelvemen írták kínai volt számomra. Valamilyen Ugarok népéről szólt. Nem igazán tetszett.

Felnéztem, hogy nem látok-e meg ismerős nevet, Pókember, Batman, Macskanő, Hulk, Szuperman, Fantasztikusnégyes vagy valami más. Arrébb sétáltam, mert egy ígéretes „superheroes” feliratú standot vettem észre az üzlet végében.

Ott már sokkal inkább kibontakoztam. Ismerős címek, ismerős nevek, de nem mondhatom, hogy értettem minden gépelt szakaszt.

Aztán egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy valaki figyel. Üldözési mánia, vagy mi fogott el. Tekintetem egy asztalra szegeződött, ahol ismerős arc bámult vissza.

Bert, Bert Wihte. Együtt járunk történelemre. Az gondoltam, na jó, itt az idő elsprintelni, de eszembe ötlött, hogy pénteken TZ-t írunk. Kellene az óra anyaga és ő jó tanuló, viszonylag olvashatóan ír, sőt segítőkész. Tökéletes! De milyen ciki, hogy azután, hogy bámultak odalépek melléjük, végül úgy döntöttem nem fog érdekelni.

A külsőm úgyse szalon kész, akinek zavarban kéne lennie az én vagyok.

Így rávettem magam a mozdulásra, mikor melléjük léptem ők az asztal lapját tanulmányozták nagyban, sőt sugdolóztak.

- Szia Bert! –fordultam a nevén nevezett személyhez. – Sziasztok. Zavarok?

Ezt a részt láttátok már… én se tudok több újat hozzá tenni.

> (tekerés előre)

Kiléptem a boltból, de volt bennem egy tüske, egy tüske, amit az egész jelenet hagyott után szereztem. Valahogy velük könnyebb volt a beszélgetés, mint bárki mással a világon. Az gondoltam ők úgyse ítélnének el, bármit tennék, mindig úgy néznének rám, mint egy csodára. Imponált nekem a gondolat.

Átslisszoltam az úton, néhány autós rám dudált, de őszintén, magasról leszartam mit csinál a vakok népe. Vak voltam én is, egészen addig, míg be nem léptem abba az üzletbe.

Felszálltam a buszomra, mikor megérkezett. Lábaim magam alá húztam és háttal az ablaknak ültem. Mint mindig most is alig voltak utasok, így megengedhettem magamnak, hogy kényelmesre véve a figurát, telefonomon zenét hallgassak.

1. fejezet

Merengés egy Bentleyben, nem rossz!

Hétfő

Szemszög: Hard

- Hard!

- Egy pillanat.

- Az már letelt. Gyere most, vagy leléptem!

- Jó, egy pillanat – ismételtem önmagam?

Az utolsó egyenes tincset behelyeztem a hajsütővas forró oldalai közé, mint egy marhahúst két grillsütő közé, nem sokkal lehetnek melegebbek azok sem. Ez a kis vacak megpörkölte a kisujjamat, komolyan tálalásra-készre égett. A tincset rácsavartam, majd lehúztam.

- Kész – jelentettem tükörképemnek, mintha az nem szenvedte volna végig a borzalmas procedúrát.

Összeborzoltam enyhén Schauma reklámosan göndör fürtjeim és fogpaszta reklámosan mosolyogtam hozzá, mint egy kis gólya az első bálján. A nyakamra fújtam egy kicsi parfümöt, valamilyen egzotikus illattal árasztott el, megigazítottam nyakláncom, majd Ves örömére lesuhantam a lépcsőn.

- Nem hiszem el, mindig miattad elkésünk! – méltatlankodott Ves a karfának dőlve.

- Azt hittem nem izgat – somolyogtam csibészesen, hiszen pontosan tudtam a mindene vagyok.

Felsegítette kabátom, csakhogy előbb elindulhassunk, vállamra vettem gagyidaszos táskám, mely megint fulladásig volt megtömve. Az egyetem már nem piskóta, mint a gimi volt. A kitűnő átlagom csak a jelest súrolja. Nem igaz, amit mondanak, hogy az egyetemre bekerülni nehéz csak. Egyáltalán nem igaz! Általános elsőtől kezdve kitűnő voltam, egészen Harvardon töltött második napomig. Első jegyem, egy hármas, lehangoló, de nem annyira, mint az, hogy a Mcdonaldsban csak tizenegyig van reggeli.

- Addig nem izgatott, míg magam miatt késtem – viszonozta egy ferde nézéssel.

- Miért is különbözik a kettő? – próbáltam valami értelmet keresni válaszában.

Közben beállítottam a riasztót, aztán kicsusszantunk az ajtón. Ves a kulcsát kezdte keresni farmerébe, de nem sok sikerrel járt. Egy darabig bámultam, vártam, hogy rájöjjön a rejtekhelyre, de azt csak várhattam. Ves kábé egy szenilis nagypapa szintjén van ilyen téren. Belenyúltam bőrdzsekije zsebébe és meglóbáltam előtte a zsákmányt. Gúnyosan elmosolyodott.

- Azért, mert csak – zárta le ennyivel.

- Ez nem kifogás! – csattantam fel.

- Nem is annak szántam – eleresztett meg még egy kimérten gunyoros mosolyt.

Végig nézett rajtam, szemügyre vette, mibe öltöztem, s mikor az arcomhoz ért, összekócolta mesterművem.

Legszívesebben levágtam volna neki egy pofont, de erősebb volt nálam. Néha úgy utáltam, hogy lánynak születtem. Vessel együtt jártunk karatéra kiskorunkban, és szívesen gyakoroltuk tudásunkat otthon, még ma is, de mindig ő nyert, kivéve, ha hagyta magát. Jó lett volna csak egyszer úgy igazán elpáholni, megmutatni, hogy én is vagyok olyan jó, mint ő.

- Fúúú, ezt nagyon megbánod! – játszottam mégis a harciast. Hátha berezel?

Ekkor már hangosan kacagot, mint az a bohóc a Batmanből. Széles szája különösen hasonlított vigyorpofára. Nem először láttam bratyóm hülye képét, de mégis lecövekeltem tőle.

- Aha, persze – gurgulázta.

Alapvetően Ves nem ronda, izmos, helyes és valóban okos, de még ha nem is lenne a bátyám sose tudnék leállni vele. Persze, fürtökbe lógtak róla a csajok, minden héten új játszótársat hozott haza, mégis, ő az a báty kategória. A legtöbb lány csak így tud rágondolni, azt hiszem.

Beszálltunk autójába, mivel nekem nincs, nemes egyszerűséggel csak így kifejezve. Persze saját választásból nem tartottam kocsit, mert egyszer karamboloztam, azóta nem tudom rávenni magam, hogy újra vezessek. Nevezhet bárki paranoiásnak, nem különösebben érdekel. A motor felberreget, Ves bekapcsolta a rádiót The Pretty Reckless –től a Just Tonight ment. Merengő üzemmódba állítottam magam, amint kigördültünk az útra.

Nem szeretek autózni, mert mindig anya jut az eszembe, ahogy a vezetőülésből hátrasandít rám. Kérlel, hogy ne sírjak, de nekem csak patakzik a könnyem, és a pulóverem már csontig elázott. Anya kevesebbszer sandít az útra, mint rám, jó szerivel csak engem néz, csitítgat. Emlékszem még szavaira, nem is tudnám nem elfelejteni.

- Kicsim, ne sírj! A nagylányok nem ejtenek könnyeket, túllépnek a problémáikon. Kérlek, kicsim az útra kell figyelnem. Hagyd abba! Ha szomorkodsz, amiatt, mert csúfolnak, csak folytatni fogják. Légy erős! Kicsim, Hard ne sírj!

De én sírtam tovább. Billy Trevis, miatt nyafogtam, mert azt mondta mindenkinek, hogy én öltem meg Bolyhoskát, a biológia órára tartott nyulat. Csak tíz éves voltam, ő meg tizenkettő. Mindenki hitt neki, még a tanárok is, mert megtaláltak egy véres rongyot a szekrényemben. Csúfoltak, Bolyhoska falónak neveztek, hogy az a rongy a szalvétám volt és elevenen megettem. Nagy botrány tört ki, de megállapították a nyulat senki se ölte meg, mert a véres rongy Peteré, aki azzal állította el az orrvérzését, de azt, hogy ki tette a szekrényembe, nem derült ki. Nekem lenne egy tippem.

A visszapillantó tükrön esőcseppek sejlettek. Október van, de mintha nyár lenne, nem is számítottam arra, hogy esni fog. A rohanó világ az ablakon túl is így volt ezzel.

Vesre sandítottam. Nagyban dobolt a zene ritmusára a kormányon. Ves sosem sírt, ahogy apa se. Anya temetését is szárazszemmel állták végig, mindkettőjük tekintette komor, eltékozoltra hasonlított. Sokat elmélkedtem azon, mire gondolhattak, de soha volt merszem rákérdezni, pedig anya már kereken négy éve halott, és négy éve halott a szomorúságom is.

Van, hogy egy közeli rokon halála után az ember, örökké morcos lesz, mindig sír és nap mint nap rágondol az illetőre, amikor meglátja a fotóját, vagy kedvtárgyát, de van olyan is, mint a mi családunk, akik egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Ha rágondolunk, nem egy tüske marad bennünk, hanem a jóra emlékezünk. Elmosolyodunk és éljük tovább életünket, mintha az illető csak egy kedves idegen lenne az utcán. Csak autózás közben emlékszem anyára, úgy igazán. Nem is értem hogyan van ez, de ha így alakult, hát nem vitatom a miértjét.

A kocsi megállt. Megérkeztünk a Harvard csodás intézményébe. Az első órák még nem kezdődtek el, az eső is úgy tűnik elállt, csak egy bús emléknek bizonyult. Ves elköszönt majd elindult az aula felé. Én nem követtem, álltam a gépjárműnek támaszkodva. Ez az egyetem, itt senki szóvá nem teszi, ha az ember elkésik, de Ves... Menthetetlenül pontos. Ellenbe az összes többi diákkal.

Az égre pillantottam. Gomolyfelhők gyülekeztek még, de esni többet már nem fog belőlük. Busszal megyek haza, döntöttem el így hirtelen. Anya emléke mára elült. Még egyet elmosolyodtam, amint eszembe jutott, ahogy megpróbált megtanulni palacsintát feldobni, de aztán ott maradt a levegőben az egész és én elsétáltam belőle.

U.I.: Bolyhoska még ma is vígan él. :D