4. fejezet

Amikor a magány luxuscikk

Hétfő (este)

Szemszög: Hard

Akkor kezdődnek a problémák, amikor a magány már luxuscikknek számít. Most őszintén ki gondolnál, hogy egy lekésett busz ennyit jelent? Hát én nem. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy én nem az a Hard vagyok, aki szeretnék lenni. Akaratom ellenére gyerekként kezelnek, sőt talán amíg itthon lakom ez nem lesz másképp. Muszáj lesz lépnem.

Odasétáltam íróasztalomhoz. A szobám szó szerint olyan, mintha dehidratálták volna, mintha a polcokat domestossal maratták volne le fehérre. Fehér csempe, fehér falak, fehér bútorok és ahol nem fehér, ott rózsaszín. El se tudom képzelni, hogy valamikor ez tetszett.

- Kollégiumba kéne már lennem.

Csak és kizárólag ez lehet a megoldás, még itthon élek, csak a pici Hard leszek. Tessahoz is mehetnék, ugyan messze van az albérlete az egyetemtől és a szobatársai hárpiák, de egy-két napig elalhatnék ott, ha arra kerülne a sor.

Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolom-e az elköltözést, mindenesetre a search-ba bepötyögte a következőt: harvard kollégiumok.

Miért csinálom? Lemaradtatok? Akkor most olvassátok tovább történetem, onnantól, honnan abbahagytam. (Ültem a buszon)

< (tekerés hátra)

Robbie Williams – Bodies

A hangerőt maximumra tekertem, ki akartam zárni minden külső hanghatást, mert őszintén nem érdekelt mi volt a Szerelem az életem tegnapi részében, ahogy az se ki dögösebb Taylor Lautner vagy azaz ürge a Szerelmünk Lapjaiból.

Összejött, a saját gondolatomat sem hallottam, ezért hol az utat kémleltem, hol pedig szemhéjam belsejét. Egészen jól elvoltam magamban, nem kellett nekem társaság.

Épp az elhaladó embereket bámultam, ideges taxisokat és maszatos gyerekeket, mikor valaki megkocogtatta térdem.

Csak és kizárólag reflexből pakoltam le lábaim, azt gondolván egy öreg nő az, aki vagy le akar ülni, vagy csak nem helyesli, hogy összekoszolom a „tiszta” bútorzatot. Arra nem is gondoltam, hogy egy fiú fog lehuppanni mellém.

Pedig így történt. Először nem vettem ki fülhallgatómat, csak bámultam, az ismerősnek tűnő idegent. Az arca olyan egyedi, mintha láttam volna már, talán csak egy pillanatra valahol, de biztos voltam benne, hogy…

- …ó! – csak a végét hallottam köszönésének.

Ekkor se volt igazán kedvem kivenni a fülhallgatót, de megtettem.

- Szia! – köszöntem én is.

Nem szólt többet. Körülpillantottam a buszon, szinte teljesen üres volt, ezért döntöttem úgy, hogy szóvá teszem, miért vette el az ülést lábaimtól.

- Nincs máshol hely?

Egy gúnyos mosollyal fordult felém, amitől a gerincvelőmbe futott a rettegés.

- Ilyen jó nincs.

- Ha?

Feljebb csúszott az ülésben, hogy nagyobb legyen nálam, végig a szemembe nézett miközben beszélt.

- Hm… Mindig mindenki azt gondolja, hogy róla szólnak a dolgok.

- Ezt most értenem kéne?

- Nem ismersz meg – ez nem kérdés volt. Folytatta rejtélyességét – Pedig én egyszerre tudtam ki vagy.

- Bocs, hogy nem ismerek, minden jöttmentet, aki belül mellém – vettem pesszimistára a figurát.

Nem akartam tovább beszélgetni velem, nem volt szimpatikus számomra, sőt azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy borzongtam tőle és egyáltalán nem jó értelemben.

Nyilván az érzések nem voltak kölcsönösek, mert nem ült el és nem fejezte be a beszédet.

- Egy kicsit sem dereng?

Jobban szemügyre vettem. Megmaradt az érzett, de nem ugrott be.

- A-a - megráztam fejem. - Sorry.

- Hát az nagy kár – jelentette ki s úgy tűnt valóban így gondolja.

Fejét leszegve bámulta a padlót. Nem tudom, hogy mit akartam szívesebben, hogy a busz megálljon és leszállhassak, vagy, hogy elüljön mellőlem. Mind a két megoldás jónak ígérkezett arra, hogy eltüntessem az aurámból, de egyik se volt megfelelő.

Ám végül a sors megoldotta, a busz valóban megállt és ő felállt.

- Örülök, hogy viszontláthattalak Hard – mosolyogta ferde, minden sejtető mosollyal.

Ahogy teljesen felém fordult testével, és ahogy pontosan láttam profilját, arcának rezdüléseit, testtartását, mintha beugrott volna, hogy ki ő, de csak az tudatosította bennem sejtésem, ahogy ejtette a nevem.

„Egyből, mintha újra tíz éves lennék. Ott teremtem a Bostoni általános iskolában, mellettem Billy, aki épp arra készül, hogy fellökjön. Sikerül is neki. Elesek, majd értetlenül bámulok gyűlölködő szemeibe.

- Miért? – kérdem rekedtes sírástól gyanús hangon.

Ő csak mosolyog, ferde minden sejtető mosollyal.

- Inkább miért mondtál nemet? – kérdezte immár ő. – Hard!

Tudtam, hogy mire gondol. Tudtam akkor, abban a pillanatban, de nem bírtam elképzelni, hogy egy egyszerű nem miatt képes volt rám kenni Bolyhoska eltűnését.

Gyűlöltem mindenegyes porcikámban, gyűlöltem a képét, mosolyát, szemeiben a vad és leplezetlen dühöt. Ő csak bámult rám, mosolygott, hogy miatta szöktek könnyek a szemembe. Fel akartam állni. Tudtam, hogy simán lenyomnám, ő nem sportolt én pedig tanultam harcművészetet. Vissza tudtam volna adni, de valahogy még sem. Az erőm, mintha elpárolgott volna. Gyönge voltam.

Aztán anya lépett be az ajtón és az emlék megszakadt.”

Látta, ahogy leesik a tantusz, erre csak szélesebb lett képén a mosoly, de nem állt meg magyarázkodni. Hátat fordított majd leszállt a buszról, az pedig elindult. Megemelkedtem, egy pillanatig azt képzeltem utánamegyek, leszállok én is, majd jól elbeszélgetek vele a történtekről, vagy nem beszélgetek, csak visszaadom, amit egyszer kölcsönadott, egy hatalmas, lökést s gyűlöletet. Viszont, mint mondtam az élet nem ilyen egyszerű. Visszahuppantam az ülésbe és csak figyeltem, ahogy a távolodó alakja elsétál a járdán.

> (tekerés előre)

Hogy az zaklatott-e fel, hogy találkoztam egy csöppet se kedves ismerősömmel, Billy Trevissel? Hát részben talán, de nem miatta akarok elcuccolni itthonról. Persze a napom borzalmas volt, ő se igazán segített a helyzeten, de ebben az ügyben csak apró kis szalmaszálnak bizonyult az óriási búzamezőn.

Ami igazán meghatározó esemény az, az ezután történtek.

< (tekerés hátra)

- Jó napot Miss.

- Magának is Martah – köszöntem házvezetőnőnknek.

- Mr. Madigen még nem érkezett meg – jelentette az igen fontos információt, bár szavaiból sosem derült ki, hogy Vesre vagy apára érti. Alapesetben tökmindegy lenne, de ma nem. Ha apa az, aki nincs itthon, akkor szembe kell néznem bátyám mindenkedő képével, viszont ha…

- Martah! – állítottam meg szavammal, mivel épp visszatért volna a konyhába, hogy befejezze, amit félbehagyott.

- Igen Miss?

- Az ifjabb vagy… - nem fejeztem be kérdésem, de nem is hagyta.

- Ves úrfi van itthon. Az ön édes apja nem érkezett még meg – válaszolt rögtön, aztán mielőtt újra feltarthattam volna elbaktatott. A „köszönöm Martah” kifejezést pedig csak magamnak suttogtam. Imádtam, amikor angolosan távozott a nemzetének megfelelően.

- Ez így nem lesz jó – leheltem, miközben lehámoztam magamról tavaszi kabátom, cipőm.

Nem is volt az.

Percekkel később Ves kopogott az ajtómon. Beengedtem, de úgy tettem, mintha valami igen fontos dolgon munkálkodnék, kábé matematika értékűn.

Nem szegezte nekem egyből a kérdést, hanem először leült kanapémra. Úgy viselkedett, mintha csak a bútor kényelmessége érdekelné, persze csak erőt gyűjtött ahhoz, hogy rákérdezzen.

- Jó vagy? – amit persze meg is tett.

- Nem – válaszoltam unottan. Nem fordultam feléje, hátam kellett bámulni, de ez nem akadályozott abban, hogy arrogáns legyek. - Azon gondolkodom, hogy elköltözök Alaszkába. Matt és Jeff olyan súlyos lukat égettek a szívemen, amit soha többé nem leszek képes behegeszteni.

Hallottam, ahogy a bútor megkönnyebbülve felsóhajt, mikor Ves idegességében felpattant róla.

- Oké, értem én! Erős vagy, Nem akarod, hogy beleszóljak bármibe veled kapcsolatban. Rendben – hangja higgadt volt, de éreztem benne a visszafogott agressziót.

Még mindig háttal ültem, lapozgattam az algebra könyvet.

- De egy valamit kérek tőled. Hagyd, hogy néha a bátyád legyek – éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, talán egy méterre állhatott tőlem.

- Anélkül nem megy, hogy pólyásnak néznél?

- Nem nézlek annak – suttogta inkább meggyőzőn, mint értetlenül.

Tudtam, hogy itt az ideje a szemébe nézni. Valóban tudni, hogy szavai hazugságok-e.

Zöldeskék szempárja, nem tűntek annak, de én átláttam rajtuk. Próbált úgy tekinteni rám, mint egy felnőttre, de persze nem sikerült neki.

- Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – jelentettem ki világosan.

Lehajtotta fejét. - Ez az elbukás pillanata. –

- A húgom vagy. Sajnálom, de másképp nem megy. - De igen, megy! – emeltem fel a hangom. – De te meg sem próbálod. Ne őrizgess engem a folyosókon. Ne keress meg minden szünetbe és legfőképpen, az én ügyeimbe ne árts bele magad.

- Ezt mégis, hogy értsem? Hagynom kellett volna, hogy tovább tiporjanak rajtad?

Elkaptam tekintettem, de ő nem engedte.

- Nézz magadra Hard! – mutatott foltos pólómra. - Ramatyul festesz, és ha nem lépek közbe nagyobb bajod is eshetett volna.

Ez talált az elevenembe. Felemelkedtem a székről, szembe kerülve Vessel.

- Meg tudom védeni magam! – csaknem ordítottam.

- Igen? – kérdezte gúnnyal vegyülve. – Hát én nem úgy vettem észre!

Dühös volt, ahogy én is. Vissza akartam vágni, de a helyzet az volt, hogy pont úgy történt, ahogy ő mondta. Nem tudtam megvédeni magam, pedig akartam.

- Nem vagyok gyerek már! – csak ennyire futotta.

- Akkor ne viselkedj úgy – suttogta újra közelebb hajolva az arcomhoz.

Lecövekeltem, ha leveszi hangerejét, az azt jelenti, hogy már a tetőponton van idegessége, de ezzel már nem volt egyedül. Felhúzott. Másodpercekig bámultam szemeibe, aztán a düh elöntött és egy hatalmasat löktem rajta. Enyhén megtántorodott, ám nem esett el. Megismételtem, addig folytattam, míg így nem szólt: - Hard, hagyd abba! Ezzel nem ártasz nekem.

De élvezem – nem mondtam ki viszont erősen gondoltam.

- Utállak! – szűrtem ki fogaimon keresztül.

Épp egy újabb lökésre készültem, viszont elkapta karjaim és a hátamra szorította azokat.

- Idefigyelj! Ne csinálj hülyeséget. Ne játszd a szuperhős Hard. Te csak egy lány vagy és…

- Hagyd meg magadnak a szexista kijelentéseid! – szúrtam oda, de nem foglalkozott velem.

- …és, ha állandóan lázadsz, még valakinek feltűnsz. Húzd meg magad és legyél olyan, mint minden fiatal.

Elengedett végre. Hátra léptem két lépést. Lihegtem, sokáig ficánkoltam s kissé elfáradtam.

- Mert neked szuperül bejött, mi? – most én jövök. – Apa és te szép kis páros vagytok, mit ne mondjak. Ügyesen eljátsszátok, hogy minden normális. Anyára rágyújtották a régi házunk, de ti még csak meg sem siratjátok – tartottam egy kis szünetet. – Ves most őszintén. Te soha nem akartál bosszút állni? Meg találni azt a férget és…

- És mi? Megölni? Ez lenne a számodra optimális megoldás – félelmetes volt az arca, hangja, szeme.

- Csak bosszút állni - suttogtam, de én nem a haragtól. – Anyát nem véletlenül…

- Hard, fejezd be! – közelebb lépett.

- Mert könnyebb, ha nem beszélünk róla? – kérdeztem kihívóan.

- Nem – válaszolta egyszerűen. – Viszont nem esik bántódásod.

És ezzel úgy döntött felhagy a beszélgetéssel. Végigmért csak úgy, mint reggel, de szemében, most nem vidámság inkább szánalom bujkált, aztán egyszerűen kilépett az ajtómon s itt hagyott magamba a dühömmel

> (tekerés vissza)

Tudtam, hogy a Vessel való beszélgetés nem lesz piskóta, de ez már túl sok volt. Négy év alatt felhalmozódó fájdalom egyszerre ömlött ki mindkettőnkből. A lénye nem én voltam, hanem anya s a borzalmas halála. Egy pillanatig se gondoltam, hogy a dolgok rólam szólnak. Ha mondhatjuk Billy tévedett.

Elhúztam a szám szélét. Kinyomtattam a talált oldalakat, már nem bírtam, kavarogtak elmémben a történések, nevek. Felkeltem, majd bebaktattam a fürdőbe. Lehámoztam magamról ketchupos felsőm, nadrágom és a többit. Hajamat kiengedtem majd beálltam a folyó tus alá.

Végre vége ennek a napnak, de mielőtt lefeküdtem volna aludni, még egyszer végig gondoltam milyen is volt a hétfőm.

Jeff és Matt tusakodás, Tessa és Ves közbelépése, az öreg nő megmentése, a képregény boltban Bret, Nick és Aaron, aztán a buszon a rég nem látott ellenség Billy Trevis, aztán úgy döntöttem a legfontosabb történések előtt, nem fog érdekelni mi történt ma. Még kora volt, hallottam, ahogy apa belép az ajtón és köszönti a távozó Martaht, aztán azt mikor Ves közli vele, hogy beszélniük kell rólam. Nyilván a kirohanásomról, de tudtam mára már vége a csatának, holnap új nap lesz, újabb bonyodalmakkal, újabb harcokkal, de ez az élet. Az én életem, ahol a magány luxuscikknek számít, hát ki kell élveztem a csendes éjszakát.

Na összejött a három komment, szóval fel is raktam a fejezetet. Remélem elnyerte a tetszéseteket :D Várom a véleményeket.