Pennát a kézbe 3.

Még egy szösszenet a Pennára. Itt!

- Annyi, de annyi tervem van… Egyszerűen szétrobban a fejem, érzem, ahogy a koponyámat szétfeszíti a temérdek információ. Először is egy vázlatot kell készítenünk, mikor, hol mit csinálunk. Első lehetne az, hogy munkát keresünk, aztán kitöltjük a tovább tanulá…
- Ssss… - tette ujját ajkaimra. – Fék! Nem kell mindent most azonnal megcsinálnunk. Inkább élvezzük a pillanatot.
Szemöldököm felszökött. Élvezzem a pillanatot? Milyen pillanatot? A jövő tartogatja számunkra az élvezetet. Ezt a nézetet megosztottam vele, mire ő csak forgatni kezdte a szemét.
- Tipikus Thea gondolkodás – suttogta inkább csak magának.
Hátradőlt a virágok között és az eget kezdte kémlelni. Nem tudtam igazából, hogy mit tegyek, rengetek ötletem volt a jövőre nézve, de egyet se tudtam a jelenhez. Akár, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, válaszolt.
- Talán le kéne dőlnöd mellém.
Azt tettem. Sokáig némán feküdtünk, de még mindig nem éreztem, hogy mi a helyes mozdulat, szó.
- Jaj, Jason én ezt nem értem. Mi a jó abban, hogy fekszünk a gazban?
- Ez repce – javított ki.
Felkönyököltem, hogy lássam az arcát: - Mi a különbség?
Utánozta mozdulatom: - A repce haszonnövény, a gaz pedig csak gaz. Azért, hogy itt vagyunk megüthetjük a bokánk, na nem mintha esélyt látnék arra, hogy a tulajdonosa éppen most erre jár.
Miközben beszélt végignéztem rajta, de nem úgy ahogy szoktam, tudom, hogy jó pasi. Régebben még az ősidőkben meg is próbálkoztunk a szerelem fogalmával, de csak a barátság bizonyult helyesnek, most viszont valami megváltozott. Idehozott erre a csodás, ámbár rovaros helyre. Vajon ő is gondolkodott ilyeneken? Elmosolyodtam azon, hogy ilyeneken fantáziálok.
- Na, kezdesz rájönni – nevetett és visszafeküdt.
- Mégis mire? – kérdeztem, de közben ráhajoltam a virágokra.
- Arra, hogy most kell boldognak lenned.
- Hmm… - ez érdekes.
Nem hagyott sok időt ezen gondolkodni, mert felemelte kezét és ujjával az égre mutatott:
- Nézd! Végre kisüt a nap.
Én nem néztem, csak az arcát, ahogy felderült. Igen, kezdek rájönni.
- Kit érdekelnek a napsugarak – suttogtam.
Szája görbületébe eddig rejtőzött jó kedve elpárolgott, mikor a szemeimbe nézett. Szólni akart, de ujjam az ajkaira tapasztottam.
- Ssss… Még elrontod a pillanatot – kacarásztam.
- Tudod Thea, én… - kezdte, de nem fejezte be.
- Én is.
Közelebb hajoltam hozzá, egészen az szájáig, de ő csókolt meg előbb. Igen, ez, ez az amit élveznem kell. „Van, hogy az ember elindul, világot lát, keresi azt az egyet, azt a nyamvadt kis örömöt, aztán az út végén hazaérkezik és rájön, hogy mindvégig megvolt, ott ahol egyszer hagyta.”

Pennát a kézbe 2.

ezt az újabb egypercest megint a Penna gyakorlati feladatára írtam. Itt megtaláljátok.

"Búcsúzás, milyen utálatos egy szó, megható, ha egy filmben látod, kedvesnek találod, ha mások tesznek így, de utálod, egyszerűen utálod, ha rajtad van a sor. Búcsúzni, csak jó dologtól lehet, mégis megsiratod aki elmegy, de nem csak őt, hanem az együtt töltött emlékeket. Visszarévedsz a gyermek évekre, amikor minden a játszótéren dőlt el.

- Beülhetsz a hintámba, játszhatsz a labdámmal, talán egy tányérból is eszünk, ha megígéred, hogy örökké barátok leszünk.

Később már egy kicsit komolyabb alkuk kötődtek.

- Mellém ülsz minden évben, ezt te a másikat én tanulom meg. Pisztt! Harmadik feladat első kérdése mi?

- Szabó Lőrinc, Óriás szív!

Óriás viszont az a szív, mi most bennünk duzzadt, hisz Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok. Mikor bebizonyítottuk a régi szerződéseket, ha akarnák se tudnánk felbontani.

Nem volt mindig könnyű, sokszor elbuktunk s aztán egymás vállán találtunk vigaszra, de olyan is előfordult, hogy a másik miatt szomorkodtunk.

Ma már tudom csak a szépre kell emlékezni, örökre elfelejteni, hogy meghúztad a hajam és azt, mondtad: - Buta vagy! Vagy mikor nyújtottam kezem, te ellökted azt. Az én hibáim is voltak a veszekedések, de felesleges, egyszerűen felesleges ezen törni a fejünket.

Nincs könyv, vagy film arról, amit mi nyolc év alatt együtt átéltünk, mert nincsenek szavak, hangok, jelek, rajzok, rúnák, piktogramok arra. Arra sosem voltak, csak és kizárólag az emlékek, melyeket reméljünk sosem veszítünk el."

- Mindig is ódzkodtam attól, hogy beszédet mondjak, bevallom nem olyan könnyű, mint mások mondják - elhúztam szám szélét és féloldalas mosoly csúszott rá. Izgultam. A hátsósorban az emberek ásítoznak, az elsőben is, de ők ügyesen leplezik. Igen, nem figyelnek. Az én beszédem is olyan, mint az ezelőttiek, csak most szerepcsere lett. Én állok a pódiumon. - Köszönöm, hogy meghallgattak számomra ezt jelenti a barátság.

Mikor a félalvásban lévő közönség ráeszmélt arra, hogy most köszöntem el, vad tapsviharba kezdett. Voltak, aki székükből felpattantak, mutató ujjukat a magasba emelve ujjongtak, de nem nekem szólt a taps, hanem az egész osztálynak, hisz enyémek voltak az utolsó szavak. Ezzel elballagott a nyolcadik "A" osztály.

Csodálatos pillanat a vég utolsó akkordja, de valami új kezdete.

Valaki meghúzta szoknyám szélét:

- Gyönyörű volt - suttogta fülembe a tettes.

Megfordultam, hogy egy köszit odadobjak Marynek, legjobb barátnőmnek, de mikor megláttam arcát elakadt beszélőkém, mivel könnyek áztatták.

Aztán csak úgy átölelt.

- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el! - szüppögte.

- Jaj, te idióta, ne legyél szomorú! Egy élet is kevés lenne, hogy kiheverjelek.

Pennát a kézbe 1.

ezt az egypercest erre a feladatra írtam :)

A szavak: levél, remény, sötét és kihalt utca, tiltott szerelem

"Az éjszaka magába ölelte minden bánatom, hogy miért, hogyan és legfőképpen kiért, azt nem tudom. A sok kérdés ellenére, mégsem éreztem úgy, hogy elvesztem volna. Tudtam milyen úton járok, minden szeglete számomra ismerős. Macskakövei szinte régi jó barátként kacsintgattak, s a lámpások csillogó fényében, mintha köszöntek volna, ezzel együtt olyan szavak suttogva, melyeket már hallottam.
Nem hagylak el, soha. Megszökünk. Együtt leszünk. Ha felkel a nap találkozunk. Gyere el! Együtt leszünk. Megszökünk. Ha felkel a nap találkozunk.
Ismétlődtek újra, meg újra, meg újra… szavai belém vésődtek, ha mindez a nyár álom is volt, csodásat álmodtam, és még nem akarództam felkélni. Hevesen élt bennem a remény, hogy valóban várni fog rám, mikor a vasútmegálló peronjára lépek. Utam ugyanis arra vitt. Nem volt nálam semmi, csak önmagam, a reményem és szerelmem, melyet apám megtiltott tőlem. Ez nem futókaland, mi az első viszály után elül, lángja megfakul. Nem! Finn nem más, nem jobb másoknál, de nem hazudik, szeret, megvéd...
Ekkor léptem be az ajtón, de ahelyett, hogy hősöm alakját pillantottam volna meg a vonatok mellett, csak egy levél hevert a márvány padlón, melynek egy kő szolgáltatott nehezéket. Annyi állt benne, hogy nem megyünk sehova, nekem az apám mellett a helyem s bármennyire szeret, meg kell védenie önmagától s csapongó vágyaimtól. Hogy gyerek vagyok még, számomra nem az a legjobb, ha egy harminc éves férfival megszökök tizenéves fejemmel.
Bármennyire akartam rá haragudni, az sajnos nem ment. Szerettem, elcsábított, elcsavarta a fejem, a tiltott csókjai ajkaimon égtek emlékeztetve. Emléke sosem fakul meg, nem lesz ez sosem könnyebb.
A kihangosító jelzett, hogy befut a következő vonat, de nem áll meg. Ez tovább megy. Ő meg akart védeni mindentől, még önmagától is, csak sajnos a döntéseimtől nem tudott. Aztán csak arra emlékeztem, hogy a horizonton megpillantottam az első napsugarakat s annyit duruzsolok könnyes szemekkel:
- Ha a nap felkel, mi találkozunk."

Álarcos baby novella

Álarcos baby

- „…Szerepeket játszunk mind! – üvöltötte Peter a mikrofonba, majd pedig basszusszólóba kezdett. Ujjai csúszkáltak az elektromos gitár húrjain. Felismertem egypárat, melyeket közös óráinkon tanított. D mól, A mól talán egy C dúr is megbújt. Végül a szóló véget ért és visszalépett a közönség elé, hogy nekik, nekem énekelje a refrént. - Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind!...”

Ennyi bőven elég volt. A vad rock vallomás eléggé elcsépelt egy formája, annak, hogy valakit lapátra tegyenek, de érthető. Tisztán érthető minden sora. Az eleje: Akárhogy nézem, színházban vagyok, Ez az én világomnak szólt, annak a világnak, amit nem rég megnyitottam neki, a felső tízezrek világát, melyben mindig éltem és szabadulni akartam, de sosem tudtam, még így huszonnégy évesen se. Páholyból néznek rám furcsa alakok. A szüleimre érti, akik nem igazán örültek, hogy egy drogszökevénnyel járok, vele. A következő a kedvencem: Mindenki mást hisz, más színt visel, ezzel azt akarja üzenni, hogy megjátszom magam a közelébe és a szüleim előtt is. Meg azt, hogy kedvemért próbált nem önmaga lenni, de szerinte nem csak ő tett így, anya és apa is. S valódi arcát álarc rejti el. A mi esetünkben a hazugság álarca. Mégis meddig éljünk álarcok mögött? Elege van abból, hogy olyannak tűnjön amilyen nem, ám tudja, hogy hasonlóak érzéseink. Viszont: Mit kell eltitkolnunk így egymás között? Pontosan tudja azt, hazudok neki, mert nem akarom elhagyni gazdag barátaim és annak ellenére, hogy a szüleim nem foglalkoznak velem szeretem őket, ezért inkább ő hagy el, mert az biztos, hogy a kettő együtt nem fér meg. És jön a refrén: Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind!

Már kint jártam a klub mögött, a sikátorban. Büdös volt és piszkos minden, talán ez is közre játszott abban, hogy könnyek szöktek szemembe.

- A franca is! – morogtam. – Kiba*ott jó ez a szám…

Miért hívott ide? Megmondhatta volna egyszerűen, hogy szia, többet nem akarok veled lenni, mert gyűlölöm azt az énem, aki veled vagyok. Aztán szépen csöndesen elváltak volna az útjaink. Idővel belenyugodtam volna, talán. De így? Írt egy számot a szakításunknak? Sosem leszek képes feldolgozni. Szeretem őt! És ez a szám… nagyon jó, slágergyanús… csak rohadtul fáj.

A vészkijárat kivágódott mellettem. Azt hittem, hogy csak egy lány lett rosszul a sok whiskytől mit magába öntött, de „szerencsémre” Peter Segel lépett ki rajta, az irdatlanul helyes rock zenész.

- Miért rohantál el? – kérdezte dühösön, semmi aggodalom nem hallatszott hangjában.

Nem néztem rá, nem akartam, hogy lásson sírni. Sosem sírtam előtte, ő olyan volt akivel csak nevetni lehet.

- Annyira vártam ezt az estét. Veled együtt örültem annak, hogy végre bejutottatok egy ilyen elit klubba. Órák töltöttem el azzal, hogy kiválasszam ezt a dögös ruhát. És nem mondom, hogy nem tettél még izgatottabbá, mikor felhívtál, hogy lesz egy meglepetésed ma este – még mindig háttal álltam neki, egyszerűen letörölhettem volna sírásom jelét, de féltem, ha meglátom megremeg a hangom és nem tudom befejezni. – Aztán mikor fent álltál a színpadon, azt hittem igen, végre. Ez a csodálatos fickó az én pasim, az én barátomat imádja a közönség. Örömömet csak fokoztad azzal, hogy azt mondtad: - Crystal baby ezt a dalt neked írtam, Meglepetés! És akkor… - nem fordultam meg eddig, mégis elcsuklott hangom, úgy gondoltam akkor már mindegy ezért szembenézve vele folytattam, idézve a dalának első versszakát: - Akárhogy nézem, színházban vagyok, Páholyból néznek rám furcsa alakok. Mindenki mást hisz, más színt visel, S valódi arcát álarc rejti el. Mégis meddig éljünk álarcok mögött? Mit kell eltitkolnunk így egymás között? Becsaptál – suttogtam, kétségbeesetten, de folytattam a dalt: - Szerepeket játszunk mind! Fog fel már baby! Ez nem mese, nem rózsaszín! Én nem változom, nem leszek a kedvedért jó. De az álarcom végre eldobom. Lásd ez vagyok baby! Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepeket játszunk mind! – aztán csak ismételtem az utolsó mondatot. - Mert: Szerepeket játszunk mind! Mert: Szerepe…

- De nem érdekel a sok máz rajtad! – vágott a szavamba és folytatta az eddig számomra ismeretlen versszakkal, énekelve. - Mert igazi valódat az nem takarhatja! Tudom, hogy szereted a puccos ékszert. Nekem olyanom nincs, de kérlek…- fél térdre ereszkedett előttem, megfogta a kezem - Légy az én feleségem!

* A dal első versszaka Demjén Ferenctől van.

Valamiért vonz!

IGAZ TÖRTÉNT. A VALÓSÁG FÉLELMETESEBB A FIKCIÓNÁL!

Fülszöveg: Jadie sohasem beszélt. Nem nevetett, nem sírt, és nem adott ki semmilyen hangot. Akárhogy próbáltak közeledni hozzá, bezárva maradt saját zavaros világába, ahol a szellemek beszéd nélkül is megértik egymást. Az osztályba érkező energikus új tanárnak végre sikerül megtörnie a hallgatást. Ő tudja, hogy szóra bírni egy sérült lelkű gyermeket sokszor könnyebb, mint szembenézni azzal, ami elől a némaságba menekült. Jadie történetei mégis megdöbbentik. Feldolgozásukhoz minden korábbi tapasztalata kevés. Amiről a kislány mesél, túl borzasztó ahhoz, hogy bárki komolyan vegye - az elmondottak csak egy zavart elme víziói lehetnek. Vagy talán mégsem...

Írónő: A könyv szerzője gyermekpszichológus, aki pályáját fejlesztő pedagógusként kezdte. Dolgozott általános iskolák speciális osztályaiban, kutatóintézetekben és magánklinikákon. Tanácsadója és együttműködője több gyermekbántalmazás ellen küzdő szervezetnek. 1979 óta írja visszaemlékezéseit az osztálytermekben, illetve terápiás csoportokban vívott küzdelmekről. Megrázó gyermeksorsokat bemutató könyvei sorra kerülnek fel a sikerlistákra.

Nem tudom mi ütött belém az utóbbi időben, de kezdem azt hinni megőrültem. Ilyen mértékű könyv elvonási zavarom sosem volt. Nem tartom magam annak a nagy könyvmolynak, azért olvasok, hogy lekössem magam, egy könyv miatt sosem tenném félre a barátaim, sosem hanyagolnám az írást, főleg úgy, hogy még nincs is meg. Őszintén nem értem mi a bajom, ez a könyv szinte megbabonázott, amiket olvastam róla szinte már abba beleborzongtam. Én olyan olvasó vagyok, akinek, ha nem tetszik az adott könyv gondolkodás nélkül visszateszi a polcra és csak elvetemült pillanatában veszi újra le. Az ünnepek miatt zárva vannak a boltok, de még két nappal ezelőtt, rábukkantam erre a kis drágaságra itt. Egyszerűen annyira szeretnék beleolvasni, hogy az már túlzás!!! Én én se hiszem el, hogy ilyen van. Régi félre tett könyveket fejeztem be, hogy lekössem gondolataim. Bár szerencsémre a rokonok némileg elvonták a figyelmem.

A könyvről annyit nem az a tipikus tini könyv, nem is tiniknek szól. Felnőtteknek, de én imádom a horrort, drámát, sci-fit. Ez inkább csak brutál, mivel igaz történet és pont ezért izgat annyira. Nem tudtam magamban tartani, ezért írom le nektek, hogy valamilyen indíttatásból vonz engem Torey Hayden könyve, a Szellemlány.

Vendégíró voltam a Pennán

VENDÉGÍRÓ VOLTAM.

Kedves olvasóim, az utóbbi időben sokszor feljárogatok egy nagyon is ismert (fantasztikus) blogra. Személy szerint rajongok érte, mert olyan dolgokra találok választ ott, melyek rengeteg kérdésem volt. Ezek mellett minden héten van gyakorlati feladat. Igazán izgalmas témákkal!!! Ajánlom mindenkinek. A Feladat legjobbja kap egy lehetőséget, hogy az oldalon vendégíró legyen. Egy adott témáról kell írnia. Például én a karaktereim megformázásáról, vagyis, hogy mennyire szereplek bennük. Nem mondom, hogy nem volt nehéz téma :Đ Itt megtaláljátok Vendégírói feladatom végeredményét és itt azt az egypercest, ami miatt írhattam a Pennára.

Köszönöm Szattinak és Csilinek, hogy engem választottak.

Kabala

Kabala

(A művem pikánsabb részeket is tartalmaz, ezért elöljáróban megjegyezném, hogy a besorolása: tizenhatos karika)

- Életem legboldogabb napja. – duruzsoltam csilingelő hangon.

- El tudom képzelni mennyire felizgat, ahogy itt szerencsétlenkedek.

Mosolyom bújt elő félrecsúszott ajkaim szegletébe. Az igazság az, pontosan így éreztem. Olajfoltos ingébe ujjaim beletúrtam volna és magamhoz szorítottam volna, hogy beszívhassam leheletét, hogy érezze domborulataim.

- Inkább ne. – suttogtam egyfajta megjegyzésként.

Alkonytáj lehetett, a láthatáron már narancssárgára festette az eget a kívánat. Kocsija oldalának dőlve firtattam, min guberászik elől.

- Hm. A motorral nincs gond. Valami másnak kell lennie...

Kacéran megnyaltam alsó ajkam, szemeim összeszűkültek és mellkasomat kissé kinyomtam, mondhatni teljes harci díszbe vártam, hogy elcsábuljon és a lábaim elé vesse magát.

- Fúúú… - ez azt jelentette az ő nyelvén, hogy azta. – Öm, mi-mi az?

Odasétáltam melléje, nekinyomtam a platónak úgy sutyorogtam fülébe:

- Kívánlak.

Olyan képet vágott, mint egy ijedt kisfiú, de kezeivel átölelt. Aztán nem bírtuk tovább és egyszerre tört fel belőlünk a nevetés. A szerepjáték egész napunkat meghatározta, bár mi, mi voltunk, más bőrébe bújtunk, ha valamit ki akartunk mutatni s nem volt hozzá elég kurázsink.

- Sajnálom, hogy… ez – mutatott a kocsira. – elrontotta ezt a csodás szombatot.

- Nem. Nem tette tönkre. – kacarásztam.

Egy darabig figyeltünk egymást, aztán szortyintott egyet és szólt:

- Hogy is volt az a Macskanő szerep?

Pirulva mosolyogtam el.

- Hát…

Aztán kezem megindult lefelé felsőtestén, de megálltam a kritikuspont előtt néhány leheletnyi centivel.

- Ennyi? – méltatlankodott.

Újra kuncogni kezdtem, ám ezt már nem tudtam megfékezni, hátrébb tántorodtam. Próbáltam összelapátolni gondolataim. Ahogy kívánkozva figyelt nem éppen segített, ezért leemeltem róla tekintetem s a poros földre helyeztem. Néhány percig a bogarakat bámultam, melyek cipőmet kerülgették sebesen. Hajamba túrtam, felnéztem, nyelten egyet. Kissé hangosra sikeredett, de nem nevetett ki, csak somolygott rám. Jó kész vagyok. – gondoltam.

Két lépessel előtte teremtem, mélyen néztem pázsit zöld szemeibe, szuggerálni próbáltam, de csak felemelte kezét, hogy egy tincset tűrjön fülem mögé. Azt akarta, hogy én lépjek.

- Milyen legyen? – kérdeztem végül.

- Erőteljes, igazi romantikus jelenet. – mondta teljes közönyösséggel.

Bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, de elpillantottam válla felett. Autók száguldoztak ész nélkül, estére meg főleg megnőtt a kamionosok száma. Nem egy főút mellett robbantunk le ám úgy tűnik nem is egy kihalt mellékútnál.

Meguntam a gépjárművek suhanó csíkját, inkább visszatértem hozzá. Várt rám és én féltem lépni.

- Ez a te jeleneted. – válaszolt gondolatomra.

- Oké.

Sóhajtottam. Közelebb hajoltam, várt, én próbáltam addig húzni a pillanatot, meddig csak engedte, de immár a játék kedvéért. A levegő ajkaink távolsága közt szinte izzott. Ő nyitott szemekkel nézett engem, de én lehunytam sajátjaim. Egy könnyed csókot ejtettem végül szájára, viszont mint tudtam ez nem lesz elég számára, hisz vagy három évvel idősebb volt nálam. Rengeteg barátnője volt már én előttem, egy egyszerű puszi neki nem lehetett elég. Bár ma bebizonyult, hogy ő más, mint a többi. Az emlékek hatására közelebb húzódtam hozzá és ajkaim végleg övéihez szorítottam. Kábé mindent vagy semmi alapon.

Elég bénára sikeredett, de ez volt eddig életem legdurvább csókra hajazó élménye. Ez is több mint a semmi.

Eleresztettem, csak egy kicsit léptem hátra, hogy legyen köztünk minimális távolság.

- És kábé ezzel ki is merítettem filmes tudományom. – szerénykedtem egy tíz éves gyerek módjára.

Elmosolyodott, átölelve magához vont:

- Jó volt ez. – biztatgatott szélesedő mosollyal. – Egy szűz csókja.

Elpirosodhattam volna, de inkább poénra vettem:

- Honnan tudtad a csillagjegyem?

- Megérzés. – suttogta.

Homlokom nekidöntöttem övéjének, úgy bámultam egy örökké valóságig.

- Na jó! Megtanítalak csókolózni, nehogy kiröhögjön az utánam érkező.

Utánam érkező. Olyan fura volt ezt hallgatni, mintha pontosan tudta volna, hogy ez nem örökre szól, de próbáltam abban bízni csak humorizál.

- Rendben tanár úr!

Ő nem totojázott annyit az egésszel. Derekamra tette bal kezét, másikat pedig nyakamra csúsztatta és egyszerűen megcsókolt. Magához húzta csípőm és keményen átdugta nyelvét számba. Először megilletődve, tehetetlenül hagytam, hogy tegyen amit akar, de aztán szó szerint ráéreztem az ízére és beszálltam a játékba. Oda-vissza játékot játszottunk.

Egy idő után, mintha a kontroll vékony szála elszakadt volna, erősebben húztam foltos ingét, ahogy ő is keményebben fogott. Keze életre kelt, melynek útjai felébresztették bennem az előbbi Macskanőt. Ellöktem kezét, mely csak olajnak bizonyult a tűzre, mi benne égett, s egy részben bennem is. Mosolyogva harcoltunk a csitt- csett csókokban s az ujjak háborújában.

Annyira beleéreztünk a fiatalság, vágy világába, hogy elrugaszkodtunk a biztonságos autó oldalától és a földre hulltunk, mint két leszakított falevél. Viszont nem olyan puhán és kecsesen értünk talajt. Forogtunk egy darabig, majd stabilizáltuk helyzetünk.

- Megvagy? – kérdezte, mikor ráültem hasára és leszorítottam.

Lihegve válaszoltam:

- Ennél jobban sose voltam. Köszönöm ezt a napot.

- Nagyon szívesen. – artikulálta.

Lenyugodtunk, figyeltük egymást, semmit nem csináltunk vagy szóltunk, csak figyeltük a másik szemét. Aztán hirtelen ő mégis beszélni kezdett:

- Fogadjunk, hogy egy perc múlva nagyon ideges leszel.

Értetlen képpel bámultam.

Ő csak somolygott, majd megemelt és kikászálódott alólam. Felsegített, mikor felállt.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá.

Magához húzva csókolt meg újra, aztán meglengette szemem előtt a lóherés nyakláncom, melyet sosem vettem le. Apámtól kaptam a halála előtt, ezért a kabalám lett. Mindig azt mondta, hogy tartsam magamnál, mert ha nem így teszem, elszáll a szerencsém. Igazából sosem hittem benne, de aputól kaptam. Nem sejthette mekkora jelentősége van számomra, de mégis bepöccentem, azzal igyekeztem csitítgattam magam, hogy nem szabad rá neheztelnem. Ő nem tudhatta, nem az ő hibája.

- Add vissza! – egy kis harag, mégis bujkált a hangomban.

Nem vette észre, sőt, elmosolyodott és megindult az út fele.

- Ez nem vicc! Add vissza! – próbáltam, nem hisztis kis csajnak tűnni.

- Vedd el! – mondta vég az utca szélén megállva.

Odafutottam hozzá. Elszállt minden dühöm, mert tudtam visszafogja adni, ha megfelelő módon kérem el. A hangulat kedvéért nem vetettem el a durcás kislány szerepét.

- Légyszi. – kuncsorogtam pitizve.

Rázta fejét, tátogta, hogy nem elég.

Ezért öntelt mosolyát egy csókkal fojtottam el , de ő többet akart. Fenekemre csúsztatta kezét és belemarkolt. Valahogy a kényszer miatt sértő volt rám nézve ez a tett. Hirtelen megakartam leckéztetni. Egyfajta bosszú érlelődött bennem. Nagy erőt vettem, kecsesen kezeim a mellizmára pihentettem és csókunk azzal zártam, hogy egy hatalmasat löktem rajta. Tényleg nagyot, vagy három lépést tántorodott hátra. Elképedés tükröződött arcán, szemeiben. Márkában ott szorította az én nyakláncom s bár meglepődött, valahogy talán büszkeséget is véltem felfedezni rajta, bennük.

- Fúúú…

Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam. De nem volt elég időm, gondolkodni, cselekedni.

Este volt a sötétség már körbe vett mindent, s oly gyorsan pergett az idő homokja. Egy pillanatra még szemébe mélyesztettem sajátjaim, de hangom nem terjedt elég gyorsan. És láttam, pont a szemem előtt, néhány méterre. Kevint elsodorta egy kamion és én löktem elé.

- Ne!

Elmém minden egyes négyzet centiméterét elöntötte a fájdalom. A fájdalom melyet bűntudat ültetett belém. Nem tudtam felfogni, nem akartam felfogni. Ilyen nincs! Nem, nem, nem! Hisztérikus hangon sírtam. A földre estem és összegömbölyödve próbáltam, igen meg nem történté tenni a pillanatot. Eljutni egy másik világba, oda ahol ez nem történt meg, oda ahol mind rendben zajlott, oda ahol Kevin helyett én feküdtem az úton.

Az esti fényben észrevettem egy csillogást, bár méterekre arrébb tőlem kitört a pánik, én csak azt láttam. Odakúsztam az útra és felvettem azt.

- Papa. – suttogtam.

A nyaklánc volt melyet tőle kaptam és csak az jutott eszembe. Ő megmondta, figyelmeztetett, ha leveszem bajba kerülök, elszáll a szerencsém. De nem Kevinnek kellett volna miattam szenvednie. Ó nem! Bárcsak, bárcsak visszamehetnék. Megakadályoznám.

- Papa, bárcsak megtehetném.

- Fúúú…

Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.

Rávetetettem magam Kevinre és átrántottam a másik sávba. A kamion dörögve viharzott el mellettünk, mi keményen puffantunk a betonra. Kezem, lában felhorzsoltam és moccanni is alig bírtam, de egyvalamit észrevettem Keviné és az én kézfejem összekulcsolva nyugodott, melynek pólusai közt, ott rejtőzött a kabalám.

Felvettek!!! Felvettek? Persze, hogy felvettek.

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Kábé ilyen a hangulatom. Hogy miért? Aki nem tudná a korom, annak elárulom, hogy tizennégy éves vagyok (egy hónap múlva tizenöt). Ennek a kornak a legszebb időszaka a felvételizés és az arra való felkészülés. És kedves Olvasóim az a nagy b* helyzet, hogy felvettek :O

ATYAÚRISTEN! FELVETTEK? FELVETTEK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Percenként sírok és ordítok fel örömömben, mert megmondom őszintén kételkedtem abban, hogy bejutok az első helyre, amit megjelöltem. De úgy látszik.... ahogy látszik.

Először szerencsésen rossz listát nyitottam meg, mivel a gépem a "gyorsaságáról" híres, aztán majd megállt a szívverésem, mikor sehol se találtam magam. Kétségbe estem, de mikor megláttam, hogy rossz helyen vagyok azt hittem beleverem a fejem a falba.

A többit már tudjátok :)

Amint elült boldogságom mámora hozom a frisst :O

7. fejezet

A terv kész, bocsi Tessa

Bocsi a késésért, de így a hétvége végén megérkeztem a hetedik fejezettel és mivel ennyit késtem nem emelem fel a kommentár határt. Kellemes olvasás! Aztán Írjatok ám :)

Valamikor Kedd és Szerda között

Szemszög: Hard

Azt se tudtam mit akarok, merre menjek, hová tartsak és milyen úton. Egy nevet, egy lakcímet se tarthattam magaménak, de még ha meg is lenne, akkor se igazodnék el, a nagy almában.

Egy pillanatra megálltam összeszedni gondolataim. Tessához igyekszem az éjszaka közepén, hogy elkérjem annak az embernek a számát, aki talán többet tud, mint apa meg Ves. Busszal közlekedni ilyenkor veszélyes, ezért akartam „ÉN”, Ves Bentleyével menni. A slusszkulcsot menetközben leakasztottam a fogasról, most pedig itt vagyok, bőröndöm a hátsó ülésen én pedig a vezetőiben.

Komolyan ezt akarom? Megszökni? Mi más esélyt tálal nekem a jövő?

Várni itthon, hogy apa és Ves hazatérjen a fejvadászatból, három nap alatt biztos megfordulnának, már ha nem csak nevük van, hanem címük is, de addig én éljem unalmas életem a bejárónő őrzése alatt.

Na ne!

Akkor maradok inkább a saját tervemnél, melyet mérgemben ötlöttem ki, ami annyit tesz, kiszedni Sueból, amit titkolt. Persze keresgélhettem volna tovább apa iratai között, ám ahogy ismerem, semmilyen írásos jegyzetet nem hagyott maga után, mellyel bármikor meggyanúsíthatják. Ravasz és figyelmes ember, ki csak az elméjében bízik. Na és az sem elhanyagolható tényező, hogy nem utánuk akarok odaérni, mint valami utóhullám. Én akarok a cunami lenni!

S majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy Sue ebben segítségemre lesz. De, hogy miért pont Tessától kell elkérnem a számát az sajnos egyszerű. Az én mobilom még tavaly kinyiffant egy szerencsétlen rögtönzött karate gyakorlat közben. Ripityára tört, még a SIM kártya is. Viszont Tessa bírja az Old-timeos dolgokat, van egy retró notesze, telefonkönyve kinek, hogy tetszik, melybe általános elsőtől kezdve körmöli a telefonszámokat. Biztos vagyok benne, hogy Susanne Ross száma is köztük lesz.

A terv kész volt.

Ha minden jól megy apáék előtt érek New Yorkba, s ha van mázlim reggel indulás előtt még utoljára nem néznek be üres szobámba, bár sokat nem számítana, mert este Martha úgyis leadná a drótot, hogy a kisasszonyka nem jött haza. Ezt a részét is átgondoltam, nem kell félni. Tessát megkérem, hogy mondja azt, hozzá cuccoltam.

Igen, minden perfekt.

Csak még egy bökkenő van, hogy elinduljak.

Próbáltam összeszedni magam, nem bénázhatok. New Yorkba tartok, hogy bosszút álljak a gyilkoson, egy kocsi nem rémíthet meg, akkor se, ha jóval nagyobb, azoknál, mint amelyet eddig használtam.

Mély levegőt vettem, hajam fülem mögé tűrtem és az immáron újra érvényes jogosítványt ellenőriztem a kesztyűtartóban.

- Oké, nyugi Hard! Megy ez. Emlékszel még, hogy kell – akár egy skizofrén.

Nem azzal van a baj, hogy már elfelejtettem – akartam volna válaszolni, de a slusszkulcsot becsúsztattam helyére s szép lassan elfordítottam.

A motor nem bőgött fel, mint valami triceratops, csak halkan duruzsolt, mégis összeszorult a torkom és kettőn láttam.

- Ves ki fog nyírni – nevetgéltem fanyarul

Lecsuktam szemem, amit nem kellett volna, mert újra ott teremtem a múltban. Volt kocsimban, volt barátnőmmel. Száguldoztam, mint valami őrült, megsúgom az is voltam.

- Hard, állj meg! – sipákolta az anyósülés. – Hard légy szíves állj meg! Ilyen sebességgel, szász, hogy egy lámpaoszlopra felkanyarodva végezzük.

Nem álltam meg, nem is lassítottam.

- Sue, az én hibám volt! Megmenthettem volna.

- Mikor odaértünk, már késő volt – válaszolta egyszerre.

- Nem! Sosincs késő – ordibáltam, szemeibe néztem könnytől áztatott szemekkel. Kissé teátrálisnak hatott mindez így együtt, de egyáltalán nem érdekelt.

- Meghaltál volna te is – mondta megszeppenve, egy akkorddal lejjebb.

- Talán – motyogtam.

Tudtam, hogy igaza volt, nem akartam elhinni. Hibáztatnom kellett valakit s még a következőt nem mondta, magamat vontam felelősségre.

- Nem a te hibád volt.

Először csak üres fecsegésnek tűnt, sekélyes nyugtatgatásnak, de később, valahogy rájöttem, hogy nem volt az.

Még mindig nem figyeltem az útra, csak Suet néztem és azt a lelkifurdalástól torzult arcát. Valamit nem mond el, valamit titkol a lelki-fröccs. Nem volt idő rákérdezni, mert felkiáltott:

- Vigyázz, Hard!

Egyszerre az úton volt tekintetem. Szőke hajú fiú futott le a járdáról, egy béka után. Lábam a féket taposta, kezem a kormánykereket irányította jobbra, pontosan, tökéletesen neki egy fának.

Másnap a korház egyik szobájában ébredtem. Jobb kezem eltört, de semmi súlyos. Suenak pedig kutya baja, ahogy a kis fiúnak. Két év után a jogosítványom is visszakaptam, de többet már nem vezettem, mostanáig.

Lábam a gázpedálon, jobb kezem a kuplungon, másik a kormány bőrborítását markolta. Még mindig bizsergett a jobbik, figyelmeztetve, hogy legutóbbi kísérletem a vezetésre nem sült el valami csodásan. Úgy döntöttem nem fog érdekelni a múlt, nem rémiszt meg többé. Indítottam, kihajtottam utcánkból, magam mögött hagyva lányos szobám és két békésen szunyókáló rokonom.

Há-há! Előbb kell felkelnetek, ha utol akartok érni – gondoltam komoran.

Percekkel később már a főutcán előzgettem néhány odújába tartó éjszakai baglyot. Annyira, de annyira hiányzott már a vezetés. El se tudom képzelni, hogy a fenébe bírtam ki. A száguldás, a kormány és maga a tudat, hogy kezemben az irányítás. Én döntök, hogy merre tartok, én vagyok, független és szabad. Ez a tudat jobban hiányzott, mint aszályban az eső. Persze nem felhőtlen örömöm, a rossz szájíz nem múlt el, de már nem sokat számított.

> (tekerés előre)

- Tessa, nyisd ki! Tessa! Tessa! – dörömböltem a nyolcas feliratozású ajtón, Tessa, Valery és Beccy ajtaján – Tessa, kérlek!

A retesz elhúzódott, áldozatom kinyílódott, de barátnőm helyett Valery állt velem szembe.

- Elment az eszed Hard? Mi a faszért kajabálsz éjnek idején?

Valery, Tessa hárpia lakótársa, mondjuk ez esetben érthető, miért ellenséges, de alapból nem vagyok a kedvence, ám akkor is, az isten szerelmére nem esik le neki: Talán fontos, liba!

Be akartam lépni mellette, de behajtotta az ajtót addig, meddig csak ő fér el.

- Mit akarsz a hippi csajtól?

- Csak szólj neki! – parancsoltam, ellenkezést nem tűrő hangon.

Nem mozdult, de bőszen méregetett kék, óriási, bogár szemeivel.

- Itthon van? - általános esetben ilyenkor, ez hülyekérdésnek hangzana, de nem Tessánál.

- Nem, épp hódokat ment hajnali egykor. Tudod, fontosak – utolsó szavait artikulálva közölte.

Igen, hát ez a gúny.

- Valery, ha szólsz neki, előbb elhúzok. Nem esett még le? – vágtam vissza.

Erre csak megfordult és elsétált, én követtem, bár nem invitált be. Ezerszer jártam itt, ismertem az utat, még sötétben is.

Bent másik két ajtó nyílódott ki, az egyiken Rebecca fáradt, nyúzott, megkínzott - az ember nevezheti bárhogy nem változtat a tényen, hogy ramatyul festett - tekintettel hunyorgott rám. Őt se kedveltem semmivel se jobban, mint a szőke bogárszeműt előttem, ezért csak gonosz vigyor terült szét elmémben látványától, nagyon, nagyon gonosz.

Összeszemezett Valeryvel, amolyan ki nem mondott mondatot sóhajtottak fel együtt – Jaj, itt ez a görény!

Hál’ Istennek a másik mögül végre föltűnt barátnőm.

- Hard, te mit keresel itt? – kezdte s tudtam, hogy nem fejezi egy hamar be, mert ha Tessa zaklatott pont vessző nélkül mondja, meddig levegője bírja - Hajnali fél egy van mégis mi történt ugye nem vesztetek össze megint Vessel de biztos hogy az történt és apád Mr. Madigen ő neki se esett baja te jól vagy zaklatottnak tűnsz mégis mit keresel itt ilyen későn vagyis korán úristen már szerda van Hard mi a fenének dörömböltél – Valeryre és Beccyre sandítottam, akik a kényelmes műbőrfotelekben helyezkedtek el s a kezdeti nehézségek ellenére élvezték a műsort, amit így iderittyentettünk barátnőmmel – hoztál cuccokat mert jól gondolom hogy jól gondolom itt akarsz tanyázni egy ideig az én szobámba fogsz aludni mert a csajok nem bírnak majd én alszok a földön úgyis gyakorolnom kell a jövő heti tűntetésre egy sátorban...

- Tessa, nyugi már! – állítottam meg szájmenését.

Kezeim tiltakozón felemeltem, megerősítve azt a tényt, ha folytatja, leütöm. Mikor ez benne is tudatosult, szóra nyílt száját önkéntelenül összeszorította s végre valahára figyelt. Beccy, Valeryvel csak kuncogtak, nem hitték el igazán, hogy képes lennék bárkit is bántani.

- Megvan még a noteszed? – kérdeztem könnyedén, cipőmet bámultam, vagyis inkább az a helyet, ahol sejtettem, hogy lehet.

Tessa fellélegezve fújta ki a levegőt, mely benne ragadt pillanatokig.

- Persze, ne öljétek meg egymást, mindjárt itt… hozom – s ezzel eltűnt éjfekete szobájában.

Valery maga mellett felkapcsolta egy asztali lámpát, ami némi fénnyel végre bevilágította a szobát. Hunyorogtak a hirtelen termett világosságban, de azért felém lövelltek néhány ellenszenves pillantást.

Barátnőm visszatért a nappaliba könyvével a kezében.

- Kit keresel?

Egy pillanatig nem tartottam jó ötletnek megosztani, de aztán rájöttem, hogy elég bunkóság lenne. Rátörök az éjszaka s még csak ennyit se teszek meg. Persze tudtam, hogy válaszom sok kérdés elé állít.

- Suet, Susanne Ross száma kell – szászázalék, hogy Tessa elsőre is tudta kire gondolok.

- Éjfélkor? – kérdezte kissé cinikusan.

Hálát adtam az úrnak, hogy nem esett le neki miért, ugyanis Tessa mindent tudott rólam, Sueról és azokról, miket együtt éltünk át, még sejtésemet is, arról, hogy hazudik volt barátnőm.

- Fontos – magyaráztam.

Nagyban lapozott, de csak nem talált semmit. Mellélépdeltem, kikaptam kezeiből, mert a sok ásítástól, mely belőle tört fel már alig látott. A kétezer ötös évet kerestem, hiszen akkor találkoztunk, lettünk barátok Tessával.

- Ugye nem arra kell? – kezdett kitisztulni elméje.

Nem bírtam hazugságra nyitni ajkaim, így hát nem szóltam, csak lapozgattam.

- Te azt gondolod, tud valamit – ez nem kérdés volt.

Igen, Tessa mindent tudott, rólam, a katasztrófáról, az autóbalesetről és a teóriámról, csak a pillanatnyi fáradság lehetett, mely akadályozta, hogy erre előbb ráébredjen.

Nem volt alkalmam valami féligazságot hozzávágni - hazudni nem tudtam volna - mert rátaláltam arra a bizonyos évre, rögtön az enyém alatt szerepelt. Gondolkodás nélkül előkaptam mobilom bepötyögtem a számot, de aztán nem csuktam be a könyvet, mert megláttam még három ismerős nevet.

Jennis Rebecca Enderson meg Aly és Aj Cassidy. Ezek még jól jöhetnek, beírtam hát azokat is.

Becsuktam s végül visszaejtettem Tessa kezeibe.

- Köszi – suttogtam.

Úgy gondoltam, akkor itt végeztem is, ezért megindultam a kijárat felé, nem gondoltam, hogy köszönnöm kéne.

- Hova mész? – követett Tessa.

Nem fordultam meg, csakúgy a levegőbe beszéltem.

- Ha keresnek, nálad lakom, oké? Csak néhány napig.

- Őszintén? Nem, nem oké! Mit akarsz tenni Hard, hm?

- Öhm… semmi… nem lesz gond. Három nap múlva jövök.

- Hova készülsz?

- Csak körül nézek egy kicsit New Yorkban.

- Körül nézel egy kicsit?

Már a lépcsőn baktattunk le, mikor Tessa elkapta vállam és megállított.

- Hard ez őrültség! Mit gondolsz? Egyedül mindent elintézel? Baszki ez nem egy hollywoodi film! – húha nagyon ideges, ha már „káromkodik”.

Megfogtam kezeit és óvatosan, mintha törékeny volna lehámozta magamról.

- Figyelj, ez nem a te ügyed! Sajnálom, hogy felébresztettelek és hálás lennék, ha falaznál nekem, de ennyi. Nem kérek tőled semmi többet, se gyámozást se aggódást!

Mintha süket lett volna, meg se hallott semmit.

- Mivel jöttél?

- Tessék?

- Ugye nem buszoztál?

- Mi? – teljesen el is felejtettem, hogy nem vezetek. Persze, Tessa nem tudta. – Nem, Ves Bentleyjével.

- Te vezettél? – ámuldozott.

- Hát, igen, de nem hiszem, hogy ez kell, hogy legyen a legnagyobb problémád.

- De, hát…

- Nem Tessa, én mentem. Majd hívlak.

Azzal újra elindultam, magam mögött hagyva Tessát is.

> (tekerés előre)

Órákkal később az autópályán hajtottam, szemem a célon s bármennyire fáradt voltam nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy megálljak aludni. Őszintén, semmire se volt időm. Mintha máris reggel lenne, persze még nem jött fel a nap. Úgy gondoltam ideje lenne felkelteni Suet és végre kifaggatni. Előhalásztam farmerem zsebéből a mobilom, aztán Sue nevénél megnyomtam a zöld gombot.

Fura, első kicsengés után felvette, pedig a számom biztos, hogy nem ismerete.

- Halló? – szólt, csöppet se álmos hangon.

Nem vártam semmire, semmi reagálási időt nem hagytam, egyből letámadtam a tényekkel.

- Hard vagyok. Beszélnünk kell!

Jar of Hearts

Sajnálom, kések a frissel, mert újra és újra átolvastam, de sehogy se tetszik, ezért újra neki álltam, viszont addig is felteszek egy kis kárpótlást.

Az újabban lett kedvenc számom ihlette ezeket (egy vers és egy egyperces)

Christina Perri - Jar of Hearts

-----------------------------------------------------------------

Vers

Elloptad a lelkem, üvegbe zártad.

Hallod, szól egy dal: Nem jövök vissza,

Csak magammal viszem, Mi az enyém,

üvegbe zárt szívem, visszaveszem én.

---

Nem jövök vissza, soha többé,

de visszaadom mit velem, másokkal tettél,

ellopom a lelked, szerelmed s üvegbe zárom,

és nem jövök vissza. Lehetek bárhol.

---

Nem jövök vissza, Nem jövök hozzád,

add mit elvettél, add önként s szíved nem bántom.

Emlékezz rám! Láttál már. Te bántottál,

Add vissza mit elvettél, s nem megyek hozzád.

---

Érted amit mondok? Érted amit mondok?

Elloptad a lelkem, üvegbe zártad.

Hallod, szól egy dal: Nem jövök vissza,

Csak magammal viszem, Mi enyém volt!

---

Emlékezz rám! Láttál már. Te bántottál,

Add vissza mi enyém, s nem jövök vissza.

Nem jövök vissza, elfutok bárhová.

S ha azt hiszed lelked tiszta.

---

Érted amit mondok? Érted amit mondok?

ha azt hiszed lelked tiszta.

Emlékezz a múltadba vissza!

Láttál már. Te bántottál. Én voltam a bolond!

---

Én voltam a bolond, mert hagytam

Megtedd: a lelkem, üvegbe zártad.

Hallod, szól egy dal: Nem jövök vissza,

Csak magammal viszem, Mi az enyém,

üvegbe zárt szívem, visszaveszem én!

-----------------------------------------------------------------

Egyperces

Élettelenül rogyott össze lábaim előtt. Halott. Halott maga. De az élet végre visszaköltözött belém. A nap kivirult és minden színes volt. Nem revánsot akartam venni, csak visszavenni mi enyém. Végül így alakult. Élveznem kéne a győzelmet.

Egy apró boldog ittas mosoly jelent meg szám szegletében. Az voltam. Vidám, éreztem az életet, mégis lebámultam a halott testre. Oly sokáig nem éreztem és szívem mindvégig nála volt, akaratom ellenére történt hát, hogy éreztem valamit iránta. Nem szerelmet, nem is szánalmat, de még bosszút se, csak egy cseppnyi szimpátiát. Hogy a sok rossz ellenére, hogy a sok megkínzott szív, mely most vele halt mégis szerettem, akkor is mikor ellopta lelkem s már utána is, mivel kitörölni többé nem tudtam.

Letérdeltem mellé a fűbe. Undorodva emeltem fel s hajtottam az ölembe. Harcban álltam önmagammal. Egyik felem még utoljára belerúgott volna, de a másik megsiratta. Gyűlölve szerettem életében úgy, mint halála után. Ezt nem törölhettem ki. Ezt nem feledhettem. Halott ajkára egy gyengéd csókot loptam és közben egy könnycsepp is kicsappant. Éreztem, hogy száll belőlem a szívem vissza az övébe, de félúton megállt, szánk összeforradásánál ketté vált. Fele hozzá, fele hozzám szállt.

Megfehéredtem, akár egy halott úgy festettem. Őszintén az ő színe se lett szebb, de végre megmozdult s kinyílott két szeme. Nem volt halott többé, mert benne dobogott fél szívem, mely mindig is az övé volt és ezt nem titkolhattam el.

pOéta pályázat

Sziasztok olvasók :) Pályázatot hirdetek! Lényege, hogy ismert versekre alkossatok. Ez lehet novella, vers, egyperces, bármi. Ha érdekel nézz be erre a címre. Kattints! Jelentkezésetek április 30-ig várom.